3. Hűvös és ismeretlen szelek járnak

* * * Alice POV * * *

Amikor tudatosult bennem, hogy Thomas elárulta a bandát, minket, egyszerűen úgy éreztem, sírnom kell. Muszáj kiadnom a fájdalmamat, különben belülről emészt fel az egész. Lucas csak állt velem szemben, rezzenéstelen arccal nézte, ahogy potyognak a könnyeim, amik eláztatják az arcomat. Hosszú percek teltek el a pityergésemmel, míg végre Lucas erőt vett magán és közelebb lépett hozzám.

Egy teljes fejjel fölém magasodott, soha nem éreztem még ennél közelebbinek, mint ezekben a másodpercekben. Egy biztos mozdulattal magához rántott és átölelt. Önkéntelenül kapaszkodtam meg a derekában és belebújtam a nyakába. Hagyta, hogy a könnyeim átáztassák a pólójának gallérját, s közben lassan vigasztalt tovább.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el a babusgatásommal, de már lassanként kezdtem kissé kínosan éreznem magam. Hiszen Lucas sohasem volt arról híres, hogy bárkit is a szárnyai alá vesz és pátyolgatja őt. De ezúttal velem kivételt tett. Talán, mert jelentettem neki valamit. De talán csak azért, mert mégis összekötött minket egy dolog. A zenekar.

Óvatosan ellazította a karjait, majd mindkét kezét az arcomra csúsztatta. Képtelen voltam ránézni, így inkább lesütött szemekkel hagytam, hogy a sós nedvesség még mindig potyogjon. Persze apránként halványultak el, de mégis fájt még odabent.

Kisvártatva elvette a kezét az arcomról és helyette a fülhallgatómra fogott. Vigyázva lehúzta a fejemről, a nyakamból is levette, majd miután sikeresen elnémította a lejátszómat, elvette a táskámat és belegyömöszölte az mp3-mamat. A nyakam köré fonta hosszú karját és közelebb húzott magához.

- Ideje lesz indulnunk a garázsba – súgta fülemhez hajolva, mire csak felsóhajtottam.

- Ühm – motyogtam az orrom alatt két szipogás között, cseppet sem volt kedvem most zenélni.

- Most miért hallgatsz annyira? – dünnyögte még mindig a fülembe.

- Lucas – sóhajtottam fel a nevével, egyre inkább nehezemre esett elindulni, hogy véglegesen kimondjuk az elválást.

- Hm? – Elvette a karját a nyakamból és szembe fordított magával. – Baj van, Alicia? – pislogott rám nagyokat.

- Alicia? – kaptam fel a fejemet a nevem hallatán, kérdőn rebegtettem pilláimat Lucasra. – Te nem szoktál így hívni.

- Na, végre! – nevette el magát, csak engem hagyott kérdések közepette. – Most legalább figyelsz rám és meg is hallod, amit mondok – vigyorgott továbbra is.

- Hah? – értetlen fejet vágva bambultam a fölém magasodó fiúra, akinek széles mosolya még mindig nem változott. – Ezt most csak azért mondtad, hogy figyeljek rád?

- Figyelsz is, nem? – kuncogta elégedetten. – Menjünk a garázsba – biccentett oldalirányba, ahol a buszmegálló is leledzett.

- Muszáj? – mormoltam tanácstalanul.

- Muszáj, Alice – szuszogta, majd megint nyakamra vezette erőtől duzzadó tagját és finoman lökött egyet rajtam, hogy indulásra késztessen vele.

- De ugye. Ugye? – Képtelen voltam feltenni Lucasnak az engem leginkább foglalkoztató kérdést, hiába is kezdett hosszan győzködni, hogy megeredjen a nyelvem. – Mindegy. Hagyjuk. Nem érdekes.

- Alice?

Azonban a kérdést már nem tudta feltenni, mert a farzsebében megszólalt a telefonja. A szokásos, kedvenc rockbandája zenéjének ütemes rezgésére. Akaratlanul is elmosolyodtam, boldog emlékeket idézett fel bennem a dallam. Egyre több és több megkönnyebbült lélegzetvétel szakadt fel belőlem, Lucas megint csak levette rólam a karját és arrébb araszolt. Először furcsálltam, hogy nem akarja, hogy halljam a beszélgetést, de végül egy vállrántással letudtam. Nem tartozik rám. Alig öt perc elteltével újfent mellettem termett, a végtagja ugyanabba a pozícióba zuhant a vállamra, majd végre valahára célba vettük a nem túl távoli buszmegállót. Már csak ki kellett bírnom a garázsig tartó utat.

- Megjöttünk – figyelmeztetett halkan, mikor a busz a sokadik megállónál leparkolt. – Kicsit elszundítottál.

- Tényleg? – pislogtam aprókat Lucasra, majd lassan végiggondoltam a helyzetet, s rá kellett jönnöm, a srácnak merőben igaza van. – Fura – mormoltam.

- Mi fura? – kérdezte, ahogy leszálltunk a vasjárgányról és a balra lévő kisutcát céloztuk meg.

- Nem szoktam aludni a buszon. Meg úgy útközben sem.

- Úgy látszik, valami nagyon kimerített – mosolygott, majd erőteljes léptekkel megindult a szóban forgó próbahelyszín felé.

- Lehet – dünnyögtem a hátát mustrálva.

Még egy szokatlan dolog ütött szöget a fejemben, amit nagy erőkkel igyekeztem elhessegetni, hiszen nem adhatott kétségre semmi sem okot. Lucas a barátom volt a kezdetektől fogva, jól összeillettünk, soha nem volt egy hangos vita sem köztünk, mert mindig is jól megértettük egymást. Első volt mindkettőnk számára a zene, s csak aztán következtünk mi magunk a másik számára. Most mégis olyan más volt, mint korábban.

Lucas után siettem, mielőtt még eltűnik a sarkon befordulva, majd utolérve megragadtam a bal kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem szorított rá a kézfejemre, hanyagul lógatta csuklóját az enyém mellett. Végleg elveszítettem a fonalat Lucasszal kapcsolatban.

A garázsajtó rése alatt kiszűrődött hangok arra utaltak, hogy Thomas és Alex már rég megérkezett, s persze ismételten egymás torkának estek. Látszólag még csak verbálisan vívtak csatát, de féltem, hogy ez túl sokáig nem tarthat, így Lucasnak és nekem közbe kell majd avatkoznunk. Lucas könnyed mozdulattal lenyomta a kilincset, majd azzal a lendülettel be is lökte az oldalsó bejáratot. Szorosan mögötte ballagtam.

Ahogy beléptem a próbatermünknek titulált helyiségbe, a mellkasom hirtelen szorítani kezdett. Azonnal keresni kezdtem a szememmel Emilyt, de akármerre forgattam a fejemet, nem bukkant fel az az édes vöröskés buksi. Beljebb araszoltam, majd az egyetlen ülőalkalmatosságra, a díványra vetettem magam. Alex a dobfelszerelése mögött ücsörgött, míg bal kezével az ütőt pörgette, addig a jobbal annak párját szorongatta. A szokottnál is idegesebben meresztette szemeit a mikrofonállványt támasztó Thomasra.

- Csak, hogy megjöttetek! – fakadt ki ingerülten a Banda énekese, szúrós szemekkel mérte fel az arcomat.

- Talán sietsz valahova? – szűrte fogai között Alex, majd dobbantva egyet, megszólaltatta a lábdobot.

- Lecsillapodhatnátok végre – jegyezte meg alig hallhatóan Lucas, ahogy elsétált Alex háta mögött, s meg sem állt a gitárt tartó állványig, majd kezei közé fogva a hangszert, hátával a falnak támaszkodott.

- Emilyt nem láttátok? – kérdeztem kissé rémült hangon, Alex rögvest rám szegezte pillantását.

- A mosdóban van, mindjárt jön. – Alex hangja szelíden csengett, úgy éreztem, aggódik a barátnőm miatt, így inkább jobbnak láttam, ha utánajárok Alex igazának.

- Emily? – kopogtattam meg óvatosan a falapot, ahogy a szomszédos kicsiny szobába toppantam.

- Igen? – hallottam a hangján, hogy nem rég hagyhatta abba a fájdalmas zokogást.

- Minden rendben? Történt valami? Bántott valamelyik fiú? Alex mondott valamit? Vagy csinált? Miért bújtál el? Mi a baj, Emily? Onee-san?* - záporoztattam a kérdéseimet Emilynek.

- Jól vagyok – szólalt meg két szipogás között. – Csak szeretnék egyedül lenni.

- Történt valami?

- Majd később. Később. Később elmondom – hüppögte még mindig könnyes hangon.

Nem akartam, de egyszerűen magára kellett hagynom Emilyt, tudtam, hogy erővel nem tudom rábírni, hogy kijöjjön a vackából. Visszarobogtam a nagyobb terembe, de szinte abban a másodpercben meg is torpantam. Thomas egy kisebb méretű bőröndöt szorongatott a kezében, miközben egyszer Alexre nézett, egyszer pedig Lucason állt meg ellent mondást nem tűrő pillantásával. Végül rajtam állapodott meg tekintete.

- Talán egyszer újra találkozunk – intett egyet Thomas, aztán nemes egyszerűséggel távozott a próbateremből.

Alex felpattant a dobok mögül, hogy Thomas után roboghasson, de hasztalannak látszott. Felesleges. Lucas és én tudtuk, hogy már árkon-bokron túl van az egykori énekesünk, már nem volt lehetőségünk változtatni a tényeken. Emily is lassan előmerészkedett és látva Alex távozását, biccentett egyet rám, aztán Emily is követte a dobosunk példáját. Ketten maradtunk Lucasszal. A kanapéra kuporodtam ismét, majd nem sokkal később landolt mellettem. Kérdőn néztem fel a gitárosra, akinek íriszein egészen különös fény táncolt.

- Lucas? - suttogtam elveszve szembogaraiban, s abban a pillanatban, ahogy a szám elhagyta nevét, ajkait éreztem meg ugyanott játszani, tenyerét tarkómra vezette, nehogy elhúzódjak tőle...

* * * Emily POV * * *

- Hogyan? Mit mondtál? – értetlenkedett Alex teljes meglepettségben úszva.

- Semmit. Felejtsd. Felejtsd el – törölgettem a könnyeimet és aztán már hátráltam is Alextől, de elkapva a felkaromat, megakadályozta a távozásomat. – Alex? – szipogtam.
- Mit mondtál az előbb, Emily? – Gyengéden, de mégis határozottan szorított a felkaromra, majd visszahúzott magához, mielőtt eliszkolhattam volna a világ másik végére.
- Semmit. Semmit nem mondtam – hebegtem még mindig könnyes hangon, az arcom vörösen izzott saját zavaromtól. – Nem. Nem fontos.
- Emily – súgta alig hallhatóan, miközben teljes testtel fölém magasodott. – Miért mondtad azt, hogy szeretsz? – csúsztatta bal tenyerét az arcomra, lágyan megcirógatva nedves bőrömet.

- Mert. Azért. Azért, mert. Mert. Én. Én. Uhm. Én. Alex. Én. Uhm.

- Igen? – Még közelebb merészkedett, dübörgő mellkasom az övéhez feszült, átható pillantásokat intézett hozzám szüntelenül. – Figyelek. Emily – duruzsolta halkan, a szívem is kihagyott egy ütemet, majd még egyet és sorban a harmadikat.

- Uhm. Én. Én. – Riadtan járattam szembogaraimat Alex fürkésző tekintetében, kerestem a szavakat, de sehogyan sem akartak a számra jönni a saját gondolataim.

Alex apró léptekkel próbált tolni hátrafelé, de mikor két pityegéssel jelezte a telefonja az újonnan érkezett üzenetet, meggondolta magát. Az észrevétlenül derekamra simult jobb kezét elvette, majd hátranyúlva a hátsó zsebéhez, előhúzta a mobilját. Két kattintással megnyitotta az üzenetet, elolvasta, aztán már azzal a lendülettel csúsztatta is vissza a korábbi helyére.

- Most mennem kell. Várnak a garázsban – fújtatott kissé csalódottan.

- Veled. Uhm. Persze. Menj. Menj csak – sóhajtottam fel elkeseredetten.

- Szeretnél elkísérni? – lépett vissza hozzám egy röpke másodpercre, csillogó szemekkel nézett rám.

- Szabad? – megremegett a hangom, ahogy belefeledkeztem a pillantásába. – Vagyis. Nem bánnád?

- Eddig is ott voltál minden próbánkon. Miért ne lehetnél ott az utolsón is? – A lágy mosoly, ami ajkain pihent, végleg levett a lábamról, teljes egészében rabul ejtett Alex varázsa. – Akkor menjünk, mert a végén elkésünk.

- Igen.

Alex feljebb kanyarintotta a táskáját a vállán, majd jobb tenyerét tartotta fel. Néhány pillanatig nagyon kellett pilláznom, hogy felfogjam, mire szeretne kilyukadni, de aztán szerencsére ráeszméltem a dolog lényegére. Remegve emeltem fel a kezemet és csúsztattam bele Alex puha mancsába. Gyengéden megszorította az ujjaimat, majd kettőnk közé engedte a kezeinket.

Komótosan elballagtunk a szomszédos buszmegállóhoz, alig húsz perc leforgása alatt már ott is voltunk a próbateremnél. Az ajtó előtt picit lecövekeltem, valahogy rettegtem belépni a helyiségbe, ami mindig is a megnyugvást jelentette a számomra. Alex biztatóan rám mosolygott, majd egy könnyed mozdulat után már be is rántott maga után a terembe.

Thomas és Lucas sehol sem volt még, így egyelőre kettesben voltunk Alexszel. A szívem megint a torkomba csúszott, ahogy végignéztem Alex hanyag lépéseit, miként vonul a dobok mögé, majd lehuppanva a székre kezei közé fogja a dobverőket. Valaki zselét csúsztathatott a térdeim helyére, a kanapéra rogytam ámulatomban. Alex hol rám sandított, hol pedig a bejárati ajtót fürkészte, majd megunva a némaságot, megköszörülte a torkát.

- Van kedved dobolni egy kicsit? – kérdezte halkan.

- Hah? Mármint? Hogy én? Vagyis – hebegtem teljes zavarban úszva.

- Szeretnél megtanulni dobolni? – ismételte meg kicsit másként a korábbi kérdését.

- Öhm. Nem is tudom – feleltem remegő hangon. – Nem túl nehéz?

- Dehogy! – nevetett fel könnyelműen. – Gyere, megmutatom! – intett magához laza mozdulatokkal.

- Jó – biccentettem kisvártatva.

- Csüccs! – Ezzel az ölébe húzott, majd mindkét ütőt a kezembe nyomta. – Segítek. – Mindkét tenyerét a kézfejeimre simította és megszorította őket. – Az egyiket lazán kell fognod, a másikat pedig kicsit erősebben – súgta fülemhez hajolva, belebizsergett a testem mélyen búgó hangjába, ahogy forró levegője végigcirógatta nyakszirtemet.

- Öhm. Így? – pörgettem meg ujjaim között a dobverőt, megpróbálva leutánozni azokat a fogásokat, amiket Alextől láttam a próbák során.

- Egy kicsit lazábban – nézett rám féloldalasan, miközben ujjaival kereste az enyémeket az ütővel együtt. – Így. Lágyan – suttogta.

Félszegen kezdtük ütni a dobokat, szinte éppen csak érintettem a dobverő hegyével a hangszert. Bele sem merülhettünk igazán a tanulásba, mert alig fogtam meg az ütőket és lendítettem vele párat, már nyílt is a térelválasztó és kúszott be a délutáni napfény a sötétszín falak közé. Thomas köszönés nélkül lépett be a parányi helyiségbe, egyenesen a pamlaghoz battyogott, aztán szétvetett lábakkal ledobta rá magát.

- Alice és Lucas? – szólalt meg néhány telefonnyomkodással töltött perc múltán.

- Még nincsenek itt – Alex kivette az ütőket a kezeimből, aztán a lábdobra fektette őket.

- Azt hiszem – kezdtem bele a mentegetőzésbe, de Alex szinte belém is fojtotta a szavakat.

- Maradj csak nyugodtan – szorított a csípőmre, mikor ujjbegyei a bőrömre vájódtak. – Nem kell menned sehová sem.

- Pedig neki aztán igazán nincs itt semmi keresnivalója – jegyezte meg az orra alatt Thomas, mire Alex csak morgással reagált.

- Ezt nem te fogod eldönteni, Thomas! – vágott vissza a következő másodpercben, egy pillanatra összerezzentem Alex hangtónusától.

- Kimegyek a mosdóba.

Felpattantam Alex öléből, majd igyekezve minden könnyemet rejtve tartani a srácok előtt, a szomszédos helyiségbe iparkodtam. Bezárkóztam az egyszemélyes fülkébe, és a világ minden kincséért sem akartam onnan kijönni. Még akkor sem, mikor Alice szólongatott teljes aggodalomban úszva. Még az egyetlen becéző szava – amivel csak magunk között illet – sem tudott előcsalogatni a rejtekemből. Hiába csak fél év volt kettőnk között az én javamra, mégis mindig úgy tekintett rám, mintha a nővére lennék és legalább három évvel idősebb volnék nála.

Csak akkor tudtam előmerészkedni, amikor biztosan tudtam, hogy elmúlt a veszély. Alice és Lucas még fültanúja sem lehetett a beszélgetésnek, én viszont tompán hallottam minden egyes szitokszót, ami az énekes és a dobos között zajlott. Soha nem hittem, hogy valaha erre a sorsra jut a zenekar és egyszer elválnak az útjaink egymástól. Remegő léptekkel léptem ki a mosdóból, s meglátva Alex elrohanását, képtelen voltam tovább ott maradni. Menekülni akartam, noha nem Alex után. Egy olyan helyre, ahol biztonságban érezhetem magam.

Kilépve az utcára azonban a dobos hátának ütköztem, összeszorított szemekkel kértem folyton a bocsánatát, mire halk kuncogás hagyta el a száját. Mindkét kezét a vállaimra csúsztatta és gyengéden a testemre fogott. Mélyen felsóhajtottam. Félve nyitottam ki a szemeimet és emeltem pillantásomat Alexre. Homályos lélektükrökkel meredt rám, én pedig megszűntem létezni ebben a tekintetben.

- Emily – suttogta csendesen, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban. – Emily – ismételte meg újra a nevemet.

- I-igen? – nyeltem le egy méretes gombócot, ami apránként visszakúszott a korábbi helyére.

- Emily.

Alex lassan közelebb hajolt az arcomhoz, ami abban a momentumban paradicsomszínt öltött, s újfent menekülőre fogtam. Vagyis csak szerettem volna, mert Alex megint csak meggátolt a távozásban. Elkapta a csuklómat, mielőtt még egy lépést is tehettem volna oldalirányban, szabadon lévő kezemet felemelve próbáltam ellökni magamtól, de arra is hosszú ujjait kulcsolta. Az épület falának tolt egy biztos mozdulattal. Meg sem várta, hogy bármit is szóljak, vagy akár segítségért kiálthassak, ajkait tapasztotta az enyémre és elnémított...