7. Létezhet vigasz...?

* * * Alice POV * * *

Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam Kentinnek elmondani, mi történt velünk, annak ellenére sem, hogy mindig is támogatta a zenekart és azt, hogy vokalista legyek Thomas mellett. Emilynek sem ment olyan könnyen, hogy beszéljen az elmúlt napokról, neki is fájt odabent, hiába nem akarta mutatni. Velem együtt szenvedett.

Még az osztályfőnökünk érkezése sem törte meg a melankóliámat, csak meredtem magam elé, fel sem fogva a szavait. Emily próbált valamennyire koncentrálni Miss Larbaud mondataira, de nekem kevésbé ment. Csupán az zökkentett ki, mikor a mindig későn betoppanó társaink zuhantak be az ajtón. Nagyot sóhajtottam, ahogy elsétáltak a padok között, aztán le is vágódtak a leghátsóba. Emilyre pillantottam, aki szokatlanul furcsán viselkedett. Soha nem érdekelte az a két fiú, most mégis rájuk nézett, s kisvártatva én is követtem tekintetét.

Az iskola rosszfiúja és annak legjobb barátja ücsörgött a két székben. A vörös, félhosszú hajú srác ujjai között pörgette a ceruzáját, mintha egy dobverő lenne, a világosszürke tincseket bitorló a füzetén játszadozott, akárcsak a zongorán nyomná le a billentyűket. Emily szempárja megakadt a „zongorázó” félen, mire oldalba böktem, amikor a fiú rá emelte pillantását.

- Emily? – sutyorogtam alig hallhatóan. – Mit művelsz?

- Nem tudom – motyogta lesütött szemekkel és teljes zavarban úszva. – Valamiért úgy éreztem, hogy hátra kell néznem – mormolta elhalón.

- De éppen most? – értetlenkedtem, de egy erőteljes torokköszörülés megállított a további faggatózásban.

- Van valami mondandója, Joubert kisasszony? – hallottam meg a fejem felett Miss Larbaud hangját. – Esetleg megosztaná ezt a többi diákkal is, Joubert kisasszony?

- Elnézést kérek, hogy megzavartam az órát, Miss Larbaud! – felpattantam, s mélyen meghajoltam a tanárom előtt, aztán illedelmesen visszaültem és magam elé húztam a jegyzetemet.

- Talán önnek, Émilie Lison Deschamps kisasszony? – Emily összehúzta magát pillanatnyi rémületében, aztán nyelt egy nagyot és követve a példámat, bocsánatot kért az osztályfőnökünktől. – Pompás – szűrte fogai között elégedetlenül. – Akkor folytassuk is az órát!

Ezzel már fordult is egyet és visszatipegett a táblához. Soha korábban nem viselkedett még így velünk Miss Larbaud, nem értettem, miért kellett a suttogásunkért ilyen bánásmódban részesíteni mindkettőnket. Kiváltképp Emilyt, hiszen ő végképp nem tett semmi rosszat, csak válaszolt a kérdésemre. Az óra hátralévő részét egyetlen mukkanás nélkül töltöttük, hevesen jegyzeteltem minden gondolatot, amit az osztályfőnökünk megosztott velünk, főként a tanulmányi vizsgákat kivesézve.

A csengőszó hallatán szinte mindenki felpattant, Emilyt és engem kivéve. Csendben gubbasztottunk a székünkben, és vártuk, hogy újra megszólaljon a kezdést jelző csengő. Kentin laza mozdulattal szembe fordult velünk, s egy szívdobbanással később már Alexy is pontosan ott gubbasztott.

- Nem lehet nélküled létezni – durrogta maga elé Kentin, akaratlanul is elmosolyodtam.

- Csak mert hiányolod a társaságomat – felelt könnyelműen a másik egy magabiztos kacajt megengedve. – Mi a baj lányok? – simogatta meg a fejemet Alexy, mire megemeltem kicsit a kobakomat.

- Semmi – vontam vállat. – Csak nem jó napja van Miss Larbaud-nak. Úgy látszik.

- Hm. Emily? – pillantott rá, legjobb barátnőm mélyről jövő sóhajjal nézett fel Alexyre. – Te jól vagy?

- Nem mondanám – motyogta könnyeivel küszködve, automatikusan kerestem meg a pad alatt pihenő kezét és szorítottam az ujjaira.

- Mi történt lányok? – kérdezett ezúttal Kentin. – Túlzottan magatok alatt vagytok, ami nem jellemző rátok. Mi a baj? – nézett hol egyszer az én szemembe, egyszer pedig Emily lélektükreit fürkészte.

- Te nem lennél magad alatt, ha a szerelmed csak úgy itt hagyna, mondván átiratkozik másik suliba, mert a zenekara feloszlása után nincs maradása? – bukott ki belőle keserűen. – Téged nem viselne meg? – Ezzel Emily felegyenesedett és kiballagott a teremből.

- Hogyan? – hebegte a két fiú tökéletes összhangban. – Alice? Mire akart célozni Emily? – vette magához rögvest a szót Kentin.

- Mi az, hogy feloszlott a zenekar? – kérdezte Alexy.

- Jól hallottátok – dünnyögtem homályos szemekkel, majd a padra hajtottam a fejemet, nem akartam tovább folytatni ezt a diskurzust, s hála a csengőnek, mert megmentett tőle.

Azonban Emily nem jött vissza a terembe, még a jelzés után sem. Aggódni kezdtem a barátnőmért, nem szerettem volna, hogy egyedül legyen ezekben a nehéz pillanatokban, s már keltem is fel a helyemről, amikor nyílt a térelválasztó. Ám mégsem Emily lépett be rajta. Hanem az iskola rosszfiúja. Zsebre tett kezekkel és kissé szúrós pillantásokkal övezve battyogott vissza a helyére. S ahogy követtem szememmel elhaladó alakját, akaratlanul mértem végig őt minduntalan. Végül találkozott a pillantásunk.

Nagyot nyeltem, ahogy a lilán tündöklő íriszbe néztem, soha nem volt még szerencsém hasonló szempárhoz, szinte azonnal megbabonázott. Talán még Lucas szeme sem volt rám ilyen hatással. Soha ennyire még nem húzott be egyetlen tekintet sem. Ami viszont még a lila kontaktlencse mellett feltűnt, az a halvány félgörbület, ami keskeny ajkain pihent. Furcsa volt. Furcsán bénító és veszélyes.

- Ali~? Ha~?! Alicia?! – zökkentett ki egy vállamon landoló tenyér, mire hirtelen tulajdonosára kaptam a fejemet.

- Hah? Mi... mi az, Kentin? – pislogtam parányikat. – Szóltál?

- Egy ideje próbállak észhez téríteni, de csak most sikerült rám figyelned – fújtatott, miközben elvette kezét a vállamról és combjára engedte. – Hol van Emily? – siklott át tekintete a szomszédos székre, mely még mindig üresen pihent mellettem.

- Még nem jött vissza?! – csattantam fel tudatomra ébredve, hogy legjobb barátnőm továbbra sem tért vissza. – Meg kell keresnem! – Ezzel már léptem is ki a pad mögül, mikor Alexy megragadta a csuklómat és megállított. – Hé!

- Ülj vissza! Épp most jött be az ajtón! – biccentett a térelválasztó felé, ösztönösen néztem Emilyre, aki kissé megrökönyödve lépkedett vissza a helyére.

- Jól érzed magad, Emily? – szóltam hozzá rögvest, ahogy mellém fészkelte magát.

- Ühm – dünnyögte maga elé, s közben összébb húzta a mellkasa előtt a felsőjét és a táblára bámult meredten.

Vajon mi történhetett vele odakint? Azonban sokáig nem tudtam tanakodni, mert moccant az ajtó és a rosszfiú haverja lépte át a küszöböt. Csak nem ő vigasztalta Emilyt? Kizárt! Hiszen két szót nem beszéltünk még soha sem! Elvégre...ők lennének a rivális banda képviselői... Lysander és Castiel. De akkor mi folyik itt? Emily...?

* * * Emily POV * * *

- Téged nem viselne meg?! – Nem tudtam tovább tartani magam a barátaink előtt, iszonyatosan fájt odabent és a folytonos faggatózásnak ez lett az eredménye.

Bármiféle megjegyzés vagy jelzés nélkül felkeltem a székből, és a mosdóba vonultam, hogy végre kicsit kiadhassam az érzelmeimet. Nem érdekelt az sem, hogy ki látja vagy egyáltalán hallja, miket művelek a toalettben, csak arra vágytam, hogy felszínre törjön minden szenvedésem. Még Alice-t sem tudtam volna elviselni magam mellett, nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, hiszen kettőnk közül mindig is én voltam az erősebb... látszólag.

Mikor anya elköszönt tőlem a kórházi ágyában, meg kellett tanulnom egyedül talpon maradnom. Persze az osztályfőnök és Alice anyukája igyekeztek betölteni azt a helyet, amit egy édesanyának kell, de valljuk be: egy anyát senki nem tud pótolni. Így, vagy megtanul a fájdalommal együtt létezni, vagy elevenen felzabálja és kiköpi az embert. Együtt kellett tovább élnem a tudattal, s mennem kellett tovább az úton.

Miután valamennyire sikerült kiengednem magamból mindent, beleértve a reggeli pirítós és kávé kombót, megtörölgettem az arcomat és a számat is kiöblítettem. Közben persze megszólalt a csengő is, ami az újabb óra kezdetét jelezte, ellenben nem tudtam magam annyira összekaparni, hogy olyan hamar vissza is érjek a terembe. Egyszer én is késhetek az óra elejéről. Ha más megteheti ugyanezt büntetlenül, akkor most én is élhetek ezzel a lehetőséggel.

Hosszú és mély levegőket véve néztem a tükörképemet, s eljátszottam egy kósza gondolattal: Vajon Alex megtette volna csak miattam, hogy a suliban marad? Vajon, ha őszintén elmondom neki az érzéseimet és bátrabban viselkedek vele, akkor ma is itt lenne? Igen. S már láttam magam előtt, ahogy reggel mosolyogva integet az iskola főbejáratánál, s Lucas mással sem cukkolja, csak velem. Aztán a nap végén újfent megvár, hazakísér, majd onnan átsétál velem a kávézóba és este ugyanúgy ott vár. A munkahelyem előtt. Csókkal köszönt, kezében egy szál fehér liliomot tartva üdvözöl még egyszer aznap, s már tova is álltunk. Boldogságban úszva lépdelek mellette, beszámol a délutánjáról, én pedig csak csendesen hallgatom, mert már attól repesek örömömben, hogy csak vele vagyok... de a pillangóim hamar szétrebbentek, ahogy csattant a falon a mosdóajtó kilincse.

Szabályosan kimenekültem a helyiségből, s pechemre egy elém érkező mellkasba sikerült belegyalogolnom. Már vártam, mikor zuhanok a hideg járólapra, ám két feszes kar megállított benne, s automatikusan gazdájuk szegycsontjára vontak. Zihált és fújtatott, hozzám hasonlóan. Ismeretlen volt, ám az aromafelleg, ami körüllengte mégis otthonossá varázsolta pillanatnyi megmentőmet.

Félve emeltem meg a fejemet, hogy végül ránézve megköszönhessem, s egy mély szakadékba estem döbbenetemtől. Tátott szájjal bambultam fel az ismeretlen ismerősre, akárhogy küszködtem, nem jöttek a számra a szavak. Csak hápogtam, mint egy partra vetett halacska, akinek azok az utolsó lélegzetvételei. Végül a derekamat tartó srác megtörte a csendet.

- Nem ütötted meg magad? – suttogta halkan, végigszántott a hátamon a gyengéd bizsergés a tónustól.

- Bocsánat, hogy neked mentem – szólaltam meg kisvártatva. – Sajnálom. Figyelmetlen voltam.

- Igen. De nem válaszoltál a kérdésre – jegyezte meg tökéletes komolysággal, s a korábbi heves szívverése is csillapodott, már csak az én mellkasom zakatolt veszettül.

- Nem. Nem ütöttem meg magam – mormoltam.

- Akkor akár el is engedhetnél – lazított karjai szorításán, majd elvette tagjait derekamról.

- Uhm. Igen. – Önkéntelenül simítottam végig lüktető mellkasán, ahogy visszahúztam kezeimet a combjaim mellé, aztán összeszedve minden bátorságomat, felnéztem a megmentőmre. – Te? – pilláztam erőteljesen, nem tudtam felfogni, ki áll előttem.

- Mást vártál talán? – döntötte kissé oldalra a fejét, tekintetében láttam, nem ezt a választ várta. – Legközelebb hagyom, hogy eless. Akkor talán értékelni is fogod, ha valaki megakadályoz benne.

- Nem. Nem erről van szó! – mentegetőztem sietve. – Csak. Csak nem épp. Nem rád. Nem számítottam rád.

- Nem hiszed, hogy tudok kedves is lenni valakivel? – hátrált egy lépést tőlem, aztán végigmért vizslató pillantásokkal.

- Nem ezt gondolom rólad – vallottam be az igazat, s zavaromban fülem mögé tűrtem tincseimet.

- Hanem mit? – visszalépett hozzám, majd’ másfél fejjel magasabb volt nálam, állam tökéletes közelségbe került mellkasával. – Udvariatlan? – megráztam a fejemet. – Hm. Beképzelt? – Hevesen tiltakoztam a megállapítása ellen, ám szemébe nézni továbbra sem tudtam. – Akkor talán túl bunkónak gondolsz, és azért lepett meg a viselkedésem? – Vállaimra csúsztatta tenyereit és eltolt picit magától.

- Nem vagy kicsit rossz véleménnyel magadról? – emeltem meg fejemet.

- Talán mert mindenki ezt gondolja rólunk – biccentette meg fejét balra, s fürkészni kezdte arcvonásaimat. – Te nem így vélekedsz rólunk, mint a többiek.

- Nem vagyok előítéletes típus. Mindenkinek megvan az oka, miért és miként viselkedik másokkal a társadalomban.

- Neked is jó okod van rá?

- Minden bizonnyal. Ahogy nektek is.

- De még mindig nem mondtad el, mit gondolsz rólunk. Vagy inkább csak rólam. Rólam? – kíváncsiskodott gyermekien.

- Talán inkább máskor. – Kihámoztam magam a nyugtató tenyerek alól, bólintottam egy egészen kicsit hálám jeléül, majd elléptem az iskolatársam mellől. – Köszönöm. Lysander.

Dünnyögtem alig hallhatóan, majd ballagtam is vissza a termünkbe, hogy mielőbb megfeledkezhessek erről az egészről. Mindenki másra számítottam, kivéve erre a srácra. Talán jobb is lett volna, ha inkább másba sétálok bele, abból kevésbé lett volna kellemetlen a kiszállás. Furcsán megnyugtató volt a jelenléte, s néhány röpke pillanatra a varázsa alá is kerültem. De miért érdekelte őt annyira, hogy mit is gondolok róla? Hiszen van elég önbizalma hozzá, hogy ne foglalkozzon mások véleményével!

A helyiségbe lépve észrevettem, hogy a történelem szakos tanárunk még nem futott be, így nem kellett kimagyaráznom a késést sem. Egyedül Alice-el kellett volna megosztanom a mosdó előtt történteket. Kellett volna.

- Jól érzed magad, Emily? – tért azonnal a lényegre, ahogy mellé ültem.

- Ühm. – Ennyit tudtam felelni Alice aggódó kérdésére, s próbáltam minden erőmmel leplezni a folyton rám törő zavaromat.

Miért kell ennek az egésznek épp most történnie? Még nem hevertem ki Alex távozását, s már egy újabb megmérettetés vár rám? De miért épp neki kellett arra sétálnia, arról nem beszélve, hogy miért volt velem ennyire kedves és udvarias? S vajon miért van ilyen negatív véleménnyel saját magáról?