9. Gondok... gondolatok...?

* * * Alice POV * * *

Nagyon meglepődtem, mikor Emily beszámolt a mosdóban történtekről, egyszerűen nem tudtam hová tenni a két srác viselkedését. Míg Castiel engem faggatott a bandánkról, addig Lysander Emily lelkét próbálta valahogy ápolni. Vagyis inkább csak megismerni. De mégis miért tették ezt a rivális banda tagjai? Hiszen, nekik az csakis az előnyükre válhat, hogy az úgynevezett konkurencia nincs többé, ők pedig végre szárnyalhatnak a zenéikkel. Előttük minden lehetőség...

Persze, mikor hazaértem, anya egyből nekem esett, az egész nappalit körbejárta aggodalmai közepette, ám mégsem haragudott rám. Valahogy mindig megértette minden tettemet, kicsi korom óta, egyedült azt kérte tőlem cserébe, hogy mindig mondjak el neki mindent, ami bennem van. Ne legyen előtte semmilyen titkom, s így tud majd biztosan segíteni rajtam. Még a fiúkról is hajlandó volt beszélgetni, s nem feledkezett meg arról, milyen is tud lenni egy lány első szerelme.

Persze féltem Lucasról mesélni, de amikor először szóba került, anya csak szorosan magához ölelt, s máris témát váltottunk. Csak néhány nappal később hozta fel újra, sokkal meghittem körülmények között, majd végigbeszéltük az egész estét, és minden fontos dologra kitértünk. Most sem volt ez másként, anya megértően végighallgatott, miközben elmajszoltam a vacsorámat, aztán még egy fürdőt is csinált nekem, és a fogmosás után úgy ült le az ágyam szélére, ahogy kislánykoromban tette, valahányszor esti mesét mondott.

Megpuszilgatott és megölelgetett, majd magamra hagyott a szobámban, s én félfordulatot véve húztam összébb magam a takaróm alatt, megkerestem a telefonomat, s hogy picit eltereljem a történtekről a gondolataimat, a fülembe dugtam a fülhallgatóimat és a zenébe merültem.

Már-már elszenderedtem az édes dallamok hallatán, mikor elnémult a zene és egy üzenet hangja csendült fel helyette, majd folytatta is tovább a lejátszóm. Először nem akartam foglalkozni vele, bíztam benne, hogy csak Emily írt, hazaérkezve a munkából. Ám egy belső hang mégsem hagyott nyugtot nekem, így ujjaim közé fogtam a mobilomat és a kijelzőre pillantottam. Összeráncoltam a homlokomat az ismeretlen telefonszám láttán, majd megnyitva a borítékot, automatikusan kitágultak a pupilláim döbbenetemtől.

22:38 Hello Alice. Ébren vagy még?

22:41 Miért is lennél? Alszol már, igaz?

22:53 Nem is tudom, miért írok most neked... talán...

22:57 Alice? Fent vagy?

23:08 Alice...?

Megdörzsöltem a szemeimet, majd feljebb ültem az ágyon és a válaszra nyomva pötyögni kezdtem.

23:14 Hello Idegen. Ébren vagyok...és te miért nem alszol?

23:22 Felkeltettelek, igaz?

23:36 Még nem... de nem válaszoltál. Miért nem alszol?

23:42 Nem tudok...

23:47 Miért nem?

23:52 Fogalmam sincs... gondolkodom...

23:53 Pedig jobb lenne ilyenkor aludnod, idegen... nem gondolod?

23:57 Miért hívsz idegennek?

23:58 Mert fogalmam sincs róla, hogy ki vagy. Ki vagy?

00:03 Akkor maradjak csak idegen a számodra

00:06 Most tényleg nem árulod el, hogy ki vagy?!

00:09 Így sokkal izgalmasabb, nem? :)

00:11 Nincsenek egyenlő esélyeink, te tudod, hogy kinek írogatsz, de nekem halványlila gőzöm sincs róla.

00:12 :o) :o) :o)

00:14 Ne nevess! Nem vagy vicces!

00:15 Ne haragudj, nem akartalak megbántani, vadmacska. Ne karmolj,, inkább csak dorombolj ;o)

00:17 Egy kicsit szemtelen vagy, nem gondolod?

00:19 Ha annak tartasz, akkor ne válaszolj... de mégis mindig válaszolsz ;o)

00:21 Mert nem vagyok tuskó!

00:22 Egy szóval nem mondtam, hogy tuskó lennél. Csak az igazat, most is visszaírtál... és ez jól esik ;o) :o)

00:24 Miért nem mondod meg, hogy ki vagy?

00:28 Ha elárulnám, lehet, csalódnál...

00:29 Nem fogok... elárulod?

00:31 Nem! xD Most már viszont aludj, vadmacska. Szükséged van a szépítő alvásra, így is akadályoztalak...

00:32 Tényleg itt akarsz hagyni?

00:34 Jó éjt, szépségem!

Az utolsó üzenetére már nem válaszoltam. Alig bírtam elaludni, legalább fél órán keresztül forgolódtam az ágyban, folyton azon morfondíroztam, vajon ki lehet a humoros üzenetváltások hátterében. Egyszerűen sehová sem jutottam az elmélkedéseim közepette, míg az lett a vége, hogy belealudtam a folyamatos agyalásba. Az álmom viszont a szokottnál is furcsább volt. Azzal a bizonyos idegennel találkoztam a közeli parkban, ugyanazt a párbeszédet lejátszottuk, amit a telefonon is, ám mikor végre fény derülhetett volna a kilétére, felébredtem. Ilyenkor gyűlöltem csak igazán, mikor megszólalt az ébresztő óra, és nekem ott kellett hagynom a rózsaszínhabos álomvilágomat.

Automatikusan kinyomtam a telefonomat, mielőtt a második szundi után újra rázendítene és anya toppanna be, hogy kirángasson a párnák közül, amikor ismét egy olvasatlan üzenet figyelt a parányi kijelzőmön. Azt hittem, csak képzelődöm, de nem a fantáziám űzött velem ostoba tréfát. Attól a bizonyos idegentől várt egy újabb levél... de mégis kitől? Ki vagy, Idegen?

* * * Emily POV * * *

Alig zuhantam be a kávézóba, mikor már a főnököm az óráját mustrálta, és tudtam, hogy éppen azt számolja, mennyit vonjon le a fizetésemből a késés miatt. Lehajtott fejjel sunnyogtam hátra a személyzeti folyosóra, majd átöltözve az egyenruhámba, a kötényemet igazítva ballagtam vissza, hogy végre eleget tegyek a kérésnek, és dolgozzak.

Még mindig ott ácsingózott a pult mögött a főnököm, hol engem mustrált, ahogy mozdul a lengőajtó, hol pedig a bejárati ajtót figyelte, mikor szólal meg az ajtó fölé függesztett csengő. Nagyot sóhajtva indultam meg a pulthoz, hogy felkapjam a tálcámat és az egyik asztalhoz tipegjek, amikor mindig mély tónusú és az állandó szivarozástól rekedtté vált hangot birtokló tulajdonos megszólított.

- Ez már a harmadik késés ebben a hónapban, kedves Émilie. – Ő volt az egyetlen, aki ezen a néven szólított, s valahányszor meghallottam, annyiszor rándult tőle görcsbe a gyomrom.

- Sajnálom, Jean Paul, többször nem fordul elő! – hajoltam meg illedelmesen, bocsánatomat kifejezve az irányába, de nem igazán hatotta meg.

- Mindig ezt mondja, Émilie, minden áldott alkalommal, valahányszor elkésik. – Fejét csóválta, miközben szemüvegén át nézte a kezében szorongatott méretes noteszét. Két firkantást követően megemelte állát, és lejjebb húzta orrnyergén az okulárét. – Ezúttal tényleg ez volt az utolsó késés, Deschamps kisasszony. A következő alkalommal sajnos kénytelen leszek megválni a kisasszonytól, hiszen jól látható, hogy önt cseppet sem érdekli eme kávézó sorsa, s hogy én akár másnap tönkre mehetek az ön hanyagsága miatt.

- Jean Paul, kérem, én... tudja~... - Kezdtem volna némi értelmes magyarázatot adni a főnökömnek, de hajthatatlan volt. Jobb tenyerét a szám elé tette, így kényszerítve a némaságra.

- Van fogalma arról, Deschamps kisasszony, hogy milyen költségekkel jár egy ilyen kávézó fenntartása? Van bármi fogalma arról, nekem mibe kerül az, hogy a maga késéseit finanszírozzam? – Szavaiból áradt a sértettség és mérhetetlen gúnnyal vegyült szánalom. Tudta, milyen helyzetben vagyok, ismerte a családi hátteremet, így bármikor visszaélhetett a saját hatalmával, hogy itt tartson, néha bármennyire is fáradt voltam a harmadik hosszúműszakom után, amit itt töltöttem.

- Elnézést, hogy közbe szólok, uram, de a kisasszony mentségére szóljon, én voltam az, aki feltartotta őt! – Érkezett a hátam mögül egy megmentő hang, összerezzentem a dallamtól.

- Csakugyan?! A fiatalúr talán a kisasszony meglett barátja, hogy így a védelmére kel? Vagy egyáltalán milyen szándéka lehet, hogy mentséget találjon neki? – Letette a pult tetejére a noteszt és összefonta a karjait a mellkasa előtt.

- Én voltam az, aki megállította a kisasszonyt a bejárat előtt, mert szerettem volna kérdezni tőle valamit.

- Ugyan mit szeretett volna kérdezni a kisasszonytól? – mormogta lekicsinylően.

- Mivel ez egy kellemes kávézónak tűnő hely~

- Nem csak annak tűnik, hanem az is! – vágott közbe a főnököm, majd legyintve kettőt, a folytatásra ösztönözte aktuális megmentőmet.

- Csak arról érdeklődtem a kisasszonynál, és tartottam fel ezáltal a munkájában, hogy megkérdezhessem, nincs-e esetleg igény némi élő zenés estére. Erről szerettem volna megkérdezni a kisasszonyt. – S ebben a pillanatban akadt össze a tekintetünk, ahogy megemeltem a fejemet és a fölém magasodó fiatal férfire néztem. Ismerős volt a hangja, már az első pillanattól kezdve, de így szemtől szemben állva még nagyobb lett rajtam a döbbenet. – Igaz, kisasszony?

- Uhm... – nyeltem egy nagyot a sokkhatás közepette, aztán végre erőt véve magamon, bólogatni kezdtem. – Igen... igen, Jean Paul... pontosan. Pontosan így történt, ahogy... ahogy a kedves vendég elmondta.

- Talán zenével foglalkozik, hogy erről kérdezősködik? Van ismeretsége vagy netalán kapcsolata? Esetleg maga az, aki szolgáltatná a zenét?

- Ami azt illeti, igen – húzta ki magát büszkén, majd egy kacsintást intézett felém huncutul rám mosolyogva. – Van egy kétfős zenekarom, ami esetleg érdekelhetné önt.

- Nem tudom, hogy mégis miféle jöttment zenekarról beszél, de talán egy próbát megérhet a dolog. Még jól is elsülhet ez az egész.

- Ezzel arra akar célozni...? – tette fel kétkedőn, várva a kérdés folytatásával magát a választ is.

- Most péntek, este nyolc. És ne késsen az úgynevezett zenekara! – utasította.

- Nem állapodtunk meg a fizetségben – állította meg a következő pillanatban, mielőtt még a tulajdonos távozna.

- A pénteki nap után majd eldöntöm, hogy akarom-e alkalmazni a maga bandáját. Ha megállják a helyüket, maradhatnak. Utána kidolgozzuk a részleteket. Most pedig, ha nincs ellenvetése, távoznék.

- De. De van ellenvetésem.

- Hogyan? – kerekedett ki Jean Paul pupillája.

- Jól hallotta. Ingyen nem vagyok hajlandó zenélni egyetlen lebujban sem, hát még ha egy kicsiny kávézóról is van szó. Így a következő az ajánlatom. – Jean Paul lazított nyakkendőjén és egy torokköszörülés múltán biccentett a hallgatáshoz. – Pénteken eljövünk játszani, maga meghallgatja a zenénket, és ha megtetszik, akkor minden hétvégén ugyanígy teszünk. Ha nem, akkor persze mindketten elállunk ettől a lehetőségtől. Ami pedig a fizetséget illeti. A most pénteket ugyanúgy számolja el, ahogyan Emily kisasszony túlóráit szokta.

- Azt akarja mondani, hogy fizessek annyit egy kis esti kornyikálásért, mintha a legjobb pincérnőmet hajtanám meg egész nap? Magának elment az esze! – nevetett fel gúnyosan. – Nem fizetek a pénteki napjáért egy kanyit sem! Csak akkor alkalmazom, ha a vendégeknek is tetszik.

- Vagy elfogadja az ajánlatomat, vagy nézhet másik zenekar után.

- Tsch... maga nagyon makacs ember! – forgatta meg szemeit lekicsinylően.

- Legalább annyira, mint aki velem szemben áll. Szóval? – Ezzel emelte mancsát egy magabiztos kézfogásra, aztán egy szívdobbanással később a főnököm is megemelte méretes jobbját és összesimították tenyereiket.

- Émilie! Ne lopja itt tovább a napot, eredjen dolgozni! – parancsolta némi haraggal a hangjában, s én összehúzva magamat sunnyogtam odébb, hogy végre kiszolgálhassam a vendégeket.

A hátam mögött figyeltem a megmentőmet, aki elégedetten fürkészte a többi embert, míg végül rajtam állapodott meg felemás tekintetével. A pillantásunk a következő momentumban összeakadt. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, ahogy belemerültem a zöld-kék íriszbe, s felidéztem a korábbi párbeszédet, amivel úgy tűnt, megmentett. Felállt a bárszékről és megfontolt léptekkel közelebb ballagott hozzám.

- Szép délutánt, Emily – húzta kedves mosolyra vékony ajkait, nekem pedig tátva maradt a szám...