8. Furcsa jelek

* * * Alice POV * * *

Ezernyi kérdés merült fel bennem, azt sem tudtam, hogy mégis mire gondoljak hirtelen. Elvégre Emily kisírt szemekkel jött vissza a mosdóból, aztán nem sokkal később a rosszfiú legjobb haverja lépte át az osztályterem küszöbét. Szúrós szemmel néztem végig Lysanderen, nem tetszett, ahogy a barátnőmet figyeli azzal a különleges szempárral. Úgy tűnt egy röpke pillanatra, mintha aggódna Emily miatt. Egy ilyen srác éppen az én legjobb barátnőm iránt érdeklődik? Mi történt abban a mosdóban? Egyáltalán Emily miért viszonozza azt a pillantást ilyen hálásan? Emily...

Tovább mélázni azonban már nem volt lehetőségem, hála a tanár felbukkanásának, akinek az volt a legáltalánosabb szokása, hogy rögvest belecsap a tanításba, meg sem kérdezi, mi volt előző órán, vagy hol hagytuk abba a megkezdett tananyagot. Szerette krétával megdobálni azokat a diákokat, akik nem mutattak kellő figyelmet az anyag felé, így velem egyetemben erőteljesen összpontosítottunk a táblára és a tankönyvre egyaránt. Legalábbis kívülről rólam ez volt elmondható.

Üveges szemmel meredtem a pedagógusra, néha néztem csak a könyv soraira és a képeket, amiket feltétlenül meg kellett tanulnunk, aztán már bámultam is tovább a fekete táblát, amin sorakoztak az esetleges információk, amiket a tanárunk vésett fel rá. De fejben kicsit sem voltam a teremben. Inkább kalandoztam a próbateremben, vagy éppen Emily lakásában, és felidéztem, miként nevetünk nagyokat.

Az óra végét jelző csengő mentsvárként zuhant mindenki elméjére, szinte sorban pattantunk fel a padokból, hogy mielőbb friss oxigénnel tölthessük meg a tüdőinket, s vártam, hogy Emily is felegyenesedik mellőlem. De várhattam volna napnyugtáig, Emilynek esze ágában nem volt az udvarra mennie. Mélyet sóhajtva simítottam vállára kezemet, hogy némi szemkontaktusra ösztönözzem őt.

- Tényleg jól vagy, Emily? – szólaltam meg halkan.

- Ühüm – hümmögte maga elé, cseppet sem tetszett ez a reakciója.

- Mi volt a mosdóban? – tértem a lényegre, ami az oldalamat furdalta. – Mit akart tőled, Lysander? Miért jött utánad be és miért figyel téged azóta is?

- Figyel? – Ez volt az egyetlen szó, ami megragadt Emily fülében, s már emelte is fel a fejét karjairól, hogy tekintetével az említett fiú után kutathasson. – Uhm – nyelt egy nagyot, mikor szempárja rálelt a féloldalasan ajtót támasztó Lysanderre.

- Emily? Mit titkolsz? – súgtam fülébe egyre idegesebben.

- Semmit – mormolta, majd ezzel elkapta fejét a srácról és inkább az ablakon meredt ki. – Nem titkolok semmit és nem történt semmi a mosdóban – motyogta alig hallhatóan.

- Ne nézz teljesen hülyének, légy szíves! – fakadtam ki ingerülten, mert nem rajongtam azért, mikor a bolondját járatják velem, főleg nem a legjobb barátnőm.

- Nem akarok beszélni róla – morogta elégedetlenül, rám sem nézve.

- Akkor mégis volt valami, igaz? – durrogtam morcosan, közben összefontam karjaimat a mellkasom előtt.

Emily viszont már nem válaszolt. Újfent megszólalt a csengő, az újabb óra kezdetét jelezvén, s már esélyem sem volt tovább faggatózni Emily állapotáról. Ahogy a két rosszfiú elsétált a padjaink mellett, mindketten végigmértek minket. Castiel egy picit kíváncsian fürkészte alakomat, Lysander némiképp aggódva méricskélte Emily görnyedő alkatát.

Tudtam, hogy kivan Alex távozása miatt, s Lysander váratlan felbukkanása csak még jobban összezavarta őt. Nem is értem, hogy mégis miért van rá bármilyen hatással, hiszen, mióta csak a banda létezik és Emily szerves részévé vált, azóta tudom, hogy fülig szerelmes Alexbe, és egy szerelem nem jön-megy kedve szerint.

A nap hátralévő részében fel sem fogtam, hogy miről magyaráznak a tanárok, az ebédlőbe egyetlen szó nélkül mentünk le és úgy fogyasztottuk el a szendvicseket, amiket reggel készített Emily, még Alexynek és Kentinnek is feltűnt a szokatlan viselkedésünk. Kiváltképp az enyém, akinek szinte sosem áll be a szája szünetben. Ellenben most nem volt kedvem beszédbe elegyedni senkivel sem. Emilyvel szerettem volna néhány szót váltani, de nem igazán akart partner lenni benne.

Az utolsó óra után összepakolta a táskáját, a vállára kanyarintotta és bármiféle reakció nélkül indult a teremajtó felé. Tátott szájjal bámultam utána, soha nem csinált még ilyet korábban, teljesen ledöbbentett ez az énje. Nem ismertem ezt az Emilyt, de nem nagyon tetszett. Távoli és idegen...

Én is felkaptam a cuccaimat, elköszöntem Kentinéktől, és Emily után robogtam, aki már a folyosót szelte öblös léptekkel. Utána ordíthattam volna, de gyanítottam, hogy nem fog úgysem reagálni a hangomra. Megsértődött, bár nem értettem, mégis mivel bántottam meg őt. A bejárati ajtóhoz érve egyetlen másodpercre megtorpant, s felcsillant a remény, hogy most utolérhetem, de kis híján földbe gyökerezett a lábam, ahogy megjelent előttem egy feszes mellkas és lila kontaktlencse fonódott össze barna szememmel.

- Tényleg feloszlott a bandátok? – kérdezte alig hallhatóan.

- Hah? – bukott ki belőlem, ahogy sikerült megszólalnom.

- Nem hallottad, mit kérdeztem? – fújtatta.

- Miért érdekel? – húztam feljebb a vállamon a táskámat, s csak ekkor láttam, ahogy csuklómra néz, aztán megint farkasszemet nézünk.

- Csak. Jó válasz? – húzta gúnyos mosolyra a száját, egyre kevésbé volt szimpatikus.

- Bocs’, de mennem kell. – Ezzel már léptem is el Castieltől, aki a mozdulatom pillanatában kapott combom mellett pihenő karom után és állított meg tevékenységemben. – Mit csinálsz? – fordultam felé féloldalasan.

- Nem válaszoltál – jegyezte meg gúnyosan.

- Semmi közöd hozzá, hogy mi van a bandával! – vágtam rá idegesen, majd kitéptem tagomat Castiel szorítása alól és otthagytam a többi diáktársammal együtt.

* * * Emily POV * * *

Gyűlölök összeveszni Alice-el, de nem bírtam tovább a faggatózásait. Mintha annyira történnie kellett volna valaminek! Nem akarok emlékezni a mosdóban zajlott eseményekre, minél előbb el akarom felejteni. Viszont az a kijelentése, mikor is Lysanderre célzott, és megláttam, ahogy az ajtófélfát támasztja, nem hagyott nyugtot nekem. Furcsa volt, hogy meredten bámul rám, néha még a gondolataimba is bele akart látni. Legalábbis a vizslató szemei láttán, egyből erre következtettem.

Menekülni akartam a suliból, meg sem állni hazáig, de mivel be voltam osztva a kávézóba, esélyem nem volt a menekülésre. Az órák után felkaptam a táskámat és bármiféle megjegyzés nélkül kirobogtam a teremből. Gondoltam, hogy a kapu előtt megvárom Alice-t, és együtt hazamegyünk, így lecövekeltem a bejáratnál, hogy utolérjen, de hiába ácsingóztam, nem láttam jönni. Aztán észrevettem, hogy Castiellel diskurál, így inkább döntöttem az egyedüllét mellett.

Pechemre ismét belebotlottam abba, akibe nem szerettem volna. Ahogy visszafordultam, hogy végre a lépcsőt vegyem célba, szerencsétlenül belegyalogoltam Lysanderbe, aminek újabb fenékre esés lett az eredménye. Pontosabban szólva az lett volna, ha nem kap utánam és ránt vissza. Rémülten néztem fel rá, de az ő szemei korántsem csillogtak haragosan. Inkább láttam bennük az aggódást.

- Ez szokásoddá válik? – suttogta, ahogy elengedte karomat, én pedig biztos lábakon álltam.

- Akárcsak neked – dünnyögtem pironkodva. – Köszönöm.

- Lassan díjat kell szednem valahányszor el akarsz esni majd, és meg kell mentenem téged. – Barátságos és már-már kedves mosoly rajzolódott ki vékony ajkaira.

- Ha fizetnem kell, akkor inkább hagyj elesni – durrogtam válaszul, mire csak megrázta a fejét.

- Vigyázz jobban magadra. – Bal tenyerét fejbúbomra tette, és mint egy jó apa, megsimogatta kobakomat, aztán már odébb is állt.

Értetlenül bámultam Lysander után, aki a hátsó udvar felé vette az irányt, de bámészkodásomból hamar kizökkentett Alice elsuhanó alakja, kis híján engem is fellökött a lendületével. Megragadtam a táskámat és Alice után iparkodtam, hogy ezúttal én tudjam meg zaklatottságának okát. Totálisan ki volt borulva, valamit mormogott az orra alatt, de nem tudtam kivenni egyetlen szavát sem, nem tudtam, mitévő legyek, hogyan nyugtassam meg egyáltalán. Aztán fújtatott néhány mélyebbet és szembe fordult velem.

- Baj van? – kérdeztem félve.

- Nincs – durrogta. – Csak. Ajh! Öntelt. Páváskodó. Pöffeszkedő. Beképzelt. Nyikhaj! Arghh!!

- Alice? Kicsoda? Kire gondolsz? – pislogtam nagyokat értetlenségemben.

- Volt képe csak úgy megkérdezni, hogy mi van a bandával! Csak, mert neki ahhoz van kedve! Igazi tuskó! – dőltek belőle az ideges szavak, nem tudtam kitalálni a megfejtést.

- Alice? Kicsoda?!

- Az a tuskó! – vágta rá, s nálam itt szakadt el a cérna a barkóbázástól.

- KI AZ?! – ordítottam el magam, nem tudtam már kontrollálni az indulataimat. – Kicsoda, Alice? Kire buktál ki ennyire?

- Castiel... – dünnyögte lesütött szemekkel, kellőképpen megleptem a kifakadásommal, képtelen voltam visszafogni magam. – Castiel volt az.

- Hm. Ez fura – jegyeztem meg elgondolkodva.

- Micsoda? Mi fura? – rebegtette pilláit kíváncsian, már meg is feledkezett korábbi szitkozódásairól.

- Csak ez a két srác. Fura. Ők ketten – hebegtem még mindig mélyen szántó gondolataimba merülve.

- Mire gondolsz? – fordult teljes testtel felém.

- A mosdóban... szóval... – kezdtem bele némiképp habozva. – Amikor kiborultam Alex miatt. Hát... szóval... akkor...

- Igen? Mi történt, Emily? – suttogta megértéssel telve, miközben mindkét kezemet megszorította.

- Ahogy jöttem ki a mosdóból, nem figyeltem oda és majdnem elestem. Mert... hát majdnem... majdnem nekimentem... valakinek.

- Kinek? Ki volt az, Emily?

- Lys... Lysander... – dünnyögtem nevét. – Szóval Lysander akadályozta meg, hogy elessek... de ez még nem minden.

- Micsoda? Mi volt még? Mondott neked valamit? – rebegtette pilláit egyre gyorsabban, légzése is szaporává vált.

- Ami azt illeti, igen. Mondott. Vagyis elég furcsán beszélt magáról. Meglehetősen érdekes véleménnyel van saját magáról.  Ráadásul nagyon érdekelte, hogy én mit gondolok róla – fűztem hozzá.

Alice szeme elkerekedett. Sejtettem, hogy meglepem majd a kijelentéseimmel, de hogy ennyire kiakadjon, azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Tátott szájjal bambult rám, még levegőt is elfelejtett venni, az írisze pedig teljesen eltűnt, olyannyira megduplázódott a pupillája. Kezdtem azt hinni, hogy orvost kell hívnom hozzá, ha nem szólal meg záros határidőn belül, de szerencsére elkezdett pislogni, így kicsit megnyugodhattam.

- Miért érdekli, hogy mit gondolsz róla? – szólalt meg kisvártatva.

- Fogalmam sincs.

- Miért? Mit gondolsz róla?

- Miért? Mit kell gondolnom róla? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- A suli egyik legmenőbb arca, de mégis az után faggatózik, hogy te milyen véleménnyel vagy róla.

- És? Mit számít?

- Te nem találod különösnek? – döntötte oldalra fejét.

- Különösnek?

- Szerinted nem furcsa az, hogy téged Lysander faggat arról, miként vélekedsz róla, Castiel pedig nekem szegezi a kérdést, hogy mi van a bandánkkal? Te nem találod ezt különösnek?

Hiába is szerettem volna ellenkezni Alice gondolatmenetével szemben, nem találtam épkézláb magyarázatot az eszmefuttatására. Elvégre tényleg elgondolkodtató, hogy éppen most bukkannak fel, engem kétszer is megment az egyikük a nagy zakózástól, Alice-t pedig a riválisnak számító bandáról faggatja a másik. Voltaképp szobrozhattunk volna a kapuban napestig vagy éppenséggel másnap reggelig, de mivel dolgoznom kellett mennem, megragadtam Alice csuklóját és húzni kezdtem magam után.

A következő utcasarkon szerencsére leesett neki, hogy miért cibálom annyira, így nagy léptekben kezdett követni és felvette a ritmusomat. Épp annyi időm volt, hogy ledobjam otthon a táskámat, aztán már rohannom is kellett tovább a kávézóba. Alice-től még a ház aljában elköszöntem, aztán robogtam tova, ő pedig hazament végre elmesélni rendesen is a történteket. Csak azt tudtam volna, hogyan fogok a munkára koncentrálni, ha megállás nélkül Lysander körül keringenek a gondolataim? Egyáltalán miért kell rá gondolnom? Nem lehetne inkább kismacskákról meg kiskutyákról ábrándoznom? Lysander...