1. Véget ért a nyár

* * * Alice POV * * *

Még épp csak elmúlt reggel hét, mikor az éjjeliszekrényen pihenő ébresztő óra hangos csörgéssel jelezte: ideje otthagyni a boldog álomvilágot. Morgolódva tapogattam ki a hangos vekkert, majd kibújtatva vékony karomat a meleg takaró alól, egyetlen biztos lendülettel némítottam el a parányi szerkezetet. Egyik porcikám sem vágyott a koránkelésre, de még az ágyból való kikecmergést is messzire elkerültem volna.

Még akkor sem voltam hajlandó kinyitni a szemeimet, mikor visszafogott kopogtatás érkezett a hálószoba ajtaja felől, aztán egy magas, vékony hangtónus szólított a keresztnevemen. Nem. Cseppet sem akartam előbújni kényelmes rejtekemből, inkább húztam volna még tovább a lóbőrt. A második kocogtatás már sokkal magabiztosabb volt, ezzel ösztönözzön a mielőbbi felkelésre.

- Jó reggelt, Alice! – jött a végső parancs a térelválasztó másik oldaláról. – Ugye nem akarsz mindjárt elkésni az első napon?

- Ajh, Anya, muszáj? – dünnyögtem a paplan alól, majd lassanként erőt vettem magamon és felültem az ágyon.

Hosszú barna tincseim ziláltan hullottak arcom köré, már amennyi kilátszott belőle a nehéz matéria alól. Nagyot ásítottam, hogy ezzel is jelezzem édesanyámnak, meglehetősen váratlanul ért a hétfő reggel, hiába is küldött időben ágyba előző este. Ösztönösen hunytam le szemeimet, hagytam, hogy az álommanók újfent felülkerekedjenek rajtam és visszarángassanak a fantázia világába.

- Alicia Constance Joubert! – Ingerültebben tört be hálómba, és szólított meg teljes nevemen. – Most rögtön felkelsz, ne kelljen még egyszer szólnom! – Az ablakomhoz sétált.

- Anya~ - nyüszítettem fel a matéria alatt, tudta, mennyire nem szeretem, mikor így hív, majd nehézkesen felemeltem szemhéjaimat, és kijjebb ültem az ágyon.

- Kész van a reggelid! Kapd össze magad gyorsan, mert lekésed a buszt!

Miután a sötétítő függönyöket elhúzta, majd friss levegőt engedett be a szobába, távozott a szobámból és a hangokból ítélve, meg sem állt a konyháig, ahol újfent sürögni kezdett.

Nagy áldozatok árán vettem rá magam, hogy eleget tegyek anya kérésének, de végül jobbnak láttam engedelmesnek lenni, elvégre, csak kibírok egy rövidített napot az iskolában. Mélyet sóhajtva ráztam le magamról a mályvaszínű takarót, hosszan kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, aztán a tévé melletti komódhoz lépdeltem és előkotortam gondosan összehajtogatott ruháimat.

Mivel mégis az első tanítási napról volt szó, kénytelen voltam egyenruhát venni, a kedvenc ruhadarabjaimat pedig a táskámba gyömöszöltem, hogy legalább a délutáni próbán ne az uniformisban feszítsek. Nyakamba tettem a méretes fejhallgatót, aminek végén pihent az mp3-lejátszóm. Körbenéztem kissé rendezetlen szobámon, majd mielőtt még újabb letolás részese lehettem volna, gyorsan összepakoltam az ibolyaszín falak között. Felmarkoltam az ajtó mellett álló gitárt és én is a földszintre robogtam.

Miután megszeretgettem anyát, aki kissé a fejét rázta a külsőm láttán, a táskámba dobtam az összekészített reggelit és egy nagyobb, pirosló almával a számban léptem ki a takaros kis házunkból. Felcsúsztattam füleimre a fejhallgatómat, majd kettőt nyomva a lejátszón, már indultam is a buszmegálló irányába. Ahogy pakoltam a lábaimat egymás után, úgy dúdolgattam az éppen fülemben tomboló zeneszám dalszövegét, ügyet sem vetve a mellettem elhaladó emberekre.

A buszállomás táblájához érve lecövekeltem. Előkotortam a batyum aljáról a telefonomat és a kicsiny kijelzőre pillantottam. Alig volt néhány perc az indulásig, így felemelve a fejemet a szállingózó tömegben keresni kezdtem. Egy vöröslő buksi után fürkésztem vadászó tekintettel, ám legnagyobb meglepetésemre sehol sem találtam a bordó tincsek tulajdonosát. A mobilomra szorítottam. Azonnal aggódni kezdtem, hiszen ez az egy dolog nem volt jellemző legjobb barátnőmre. Mindig ő érkezett meg elsőként minden egyes találkahelyre és volt, hogy ő volt az utolsó, aki távozott onnan.

Újra és újra a parányi képernyőre néztem, a percek peregtek, de barátnőmet sehol sem leltem. Már épp emeltem a fülemhez a készüléket, hogy mielőbb megtudjam a hollétét, s ha kell, riasztani tudjam, akit kell, amikor egy kicsiny kézfej a bal vállamra simult és rászorított. A tenyér tulajdonosára vezettem nyugtalankodó lélektükreimet, miközben lehúztam a fejemről a fülest.

- Bocs’, kinyomtam a telefonomat – mosolygott idegességét leplezve.

- Felhívhattál volna – reagáltam tettetett sértődöttséggel, de aggályaim még nem hagytak alább teljesen. – Mehetünk? – fontam át jobb felkarját.

- Ühüm! – bólintott egy nagyot, majd szapora léptekkel megcéloztuk a már járó motorú közlekedési eszközt.

Elsőként én pattantam fel a vasparipára, Emily szorosan araszolt mögöttem, majd beállva a busz egyetlen nagyobb üres placcára, egymással szembe fordultunk. Mindketten bebiztosítottuk magunkat, ahogy megkapaszkodtunk, aztán szinte tökéletes szinkronban engedtünk ki magukból egy-egy mélyebb lélegzetet. Én talán még egy kicsit bele is ásítottam abba a sóhajba, ezzel persze széles mosolygásra késztettem Emilyt.

- Talán túlságosan rövidnek bizonyult az éjszaka? – kuncogta halkan.

- Nem – nyúlt meg újfent kissé az arcom. – Inkább csak hozzászoktam, hogy nem kell hajnalban felkelnem.

- Az más – nevetett fel. – Én is tudtam volna még azért aludni.

- Aludtál is, nem? – kacagtam fel, ahogy emlékeztettem Emilyt a késésre.

- Életem végéig ezt kell majd hallgatnom tőled? – morogta játékosan az orra alatt.

- Nem – közelebb hajoltam Emilyhez és nagy puszit nyomtam a homlokára, mire nagyot sóhajtott.

- Szerinted milyen lesz az utolsó évünk? – kérdezte kíváncsian.

- Remélem, hogy meglesz minden vizsgám és nem hasalok el egyiknél sem. – Alsó ajkamat harapdálva válaszoltam Emilynek, mire ő is nagyokat bólogatott.

- Egy kicsit én is félek a vizsgáktól.

Ahogy Emily kimondta ezt a mondatot, akaratlanul is felnevettem. Emily aggódik. Épp ő, akinek másból sem áll az élete, mint a magolásból meg a könyvtárjárásból. Persze, mikor épp nem a kávézó asztalait suvickolja és nem főzi a sok fekete levest a vendégeinek. Nem is értem, hogy van ennyi ereje, mikor a suli mellett még dolgozik is.

Hosszú percekig csak bámultam Emilyt, mire megfogta a fülhallgatómat és kihámozta belőle a fejemet. A saját füleire csúsztatta.

- Hah? – pislogtam rá nagyokat.

- Muti a legújabb számotokat! – Kistányérméretű szemei felragyogtak, ahogy rám nézett.

- De most nem vettünk fel újat – feleltem némiképp csalódottan.

- Akkor is hallgatni akarlak – vigyorgott gyermekien. – Kapcsold be! – biccentett állával a lejátszómra, én pedig képtelen voltam ellenállni ennek a mosolynak.

- Jó!

Nagyot sóhajtottam, aztán az ujjaim közé szorítottam a kütyümet, és megkerestem Emily kedvencét. Az a széles vigyor, ami a száján pihent, azonnal semmivé lett, ahogy meghallotta az első akkordot. Már csak egy féloldalas görbület rajzolódott ki ajkaira, tekintete még jobban felragyogott, ahogy belemerült a dallamokba. Imádtam nézni az arcát, amikor a zenénket hallgatja. Egyszerűen elvarázsolt a látványa.

Újra és újra végighallgatta ugyanazt a számot, egészen addig, míg le nem kellett szállnunk. Miután sikerült visszaszereznem a fejhallgatómat, leugrottunk a buszról, felkanyarintottuk a vállunkra a táskáinkat, és megálltunk a kapualjban. A legtöbb sulis társunk a másik nyakába borult, amikor találkoztak az eltelt három hónap után, mi pedig Emilyvel csak álldogáltunk egymás mellett.

Én persze automatikusan pásztázni kezdtem a tömeget, egy valaki után kutatva. A szívem egyre hevesebben dübörgött a mellkasomban, alig vártam, hogy végre megint találkozzunk, hiszen majdnem két teljes hét telt el az utolsó randink óta, mert valami mindig közbejött, akárhányszor próbáltunk egyeztetni. Hiányzott. A szemem sarkából láttam, hogy Emily is fürkészi a diákokat, hozzám hasonlóan. Az arcához hajoltam.

Alice & Emily

* * * Emily POV * * *

- Csak nem Alexet keresed? – sutyorogta a fülembe Alice, hirtelen vörösödtem el a kérdéstől.

- Mi? – kaptam felé a fejemet, éreztem, hogy lángba borul az arcom és legalább tíz perc kell hozzá, hogy megint normális arcszínem legyen. – Nem. Mármint nem úgy. Én csak. Csak. Aggódom.

- Ühüm.

Éppen azzal a tekintettel nézett rám, mint mikor tudja a legféltettebb titkomat és csak arra vár, hogy megeredjen a nyelvem, bevallva neki mindent. Erről árulkodott beleegyező hangsúlya is. De éppen Alice előtt lettek volna titkaim? Soha nem voltam rá képes, ő volt az egyetlen, akinek mégis el tudtam árulni az érzéseimet. Zavaromban a számat kezdtem harapdálni, és próbáltam valamivel elterelni Alice figyelmét, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Csupán egy valaki uralta a gondolataimat. Szüntelenül.

- Biztosan csak késik – suttogta még mindig a fülemhez hajolva.

- Ühüm – dünnyögtem bamba fejjel. – Biztosan.

- Délután úgyis találkoztok. – Finoman meglökte vállával a vállamat, és megint nyomott egy puszit az arcomra. – Eljössz a mai próbára, nem?

- Elmenjek? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Naná! – ujjongott hangosan. – Ott a helyed! Nem maradhatsz ki egyik próbáról sem!

- De én nem is vagyok tag – ellenkeztem.

- Akkor is eljössz!

Ezzel megragadta a karomat és vonszolni kezdett a főbejárat felé. A lépcső legtetején Ms. Colet fogadta a diákokat, a kezében tartva az iskolai névlistát, amin sorban kipipálta a megérkező tanulókat. A lépcső aljához érve kettes oszlopba fejlődtünk, és úgy araszoltunk tovább. Még mindig a tömeget mustráltam, nem bírtam megállni, hogy ne az ösztöneim szerint cselekedjek. Tudnom kellett, hogy időben beér a suliba és nem kap mindjárt az első nap figyelmeztetőt.

Ahogy a második fokra léptünk egy fűszeres illat csapta meg az orromat. Hosszan belélegeztem, s immáron biztos lettem, hogy végre ő is megérkezett. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy előttem vagy mögöttem sorakozik-e. Lábujjhegyre álltam, kis híján leestem a lépcsőről, ahogy forgattam a fejemet az aromafelleg után.

- Jól telt a nyár? – súgta egy mély hang a bal fülembe, hirtelen összerezzentem a tónustól.

- J-jól – nyeltem egy nagyot, rettegtem a hátam mögé nézni, mert tudtam, akkor végleg elveszek.

- Szia, Alex! – kezdett heves integetésbe Alice, neki nem kellett egy percig sem összekaparni a bátorságát, velem ellentétben.

- Sziasztok! – feljebb húzta a vállán a táskát, majd hanyag mozdulattal zsebre vágta a kezeit.

- Lucas nincs veled? – kíváncsiskodott Alice, csillogó szemekkel pillázott Alexre.

- Lucas? Nem. Nem láttam ma még – sóhajtott fel.

- Kár – Alice elkeseredettsége láthatóan ült ki az arcára, ösztönösen léptem közelebb hozzá és karoltam át a derekát.

Túl sokáig azonban nem tudtunk búslakodni, ugyanis haladnunk kellett felfelé a lépcsőn, majd Ms. Colet elé érve, megvártuk, míg mindkettőnk neve mellé pipa kerül, aztán már sétáltunk is a régen látott termünk irányába. Alice néha hátrapillantott, remélte, hogy meglátja valahol Lucast, de bánatára sajnos nem járt sikerrel az elképzelése.

Lehajtott fejjel kullogott be a terembe, meg sem állt a hátsó padok egyikéig. Alice imádta hátul meghúznia magát az órák alatt, addig is foglalkozhatott a zenével, én persze onnan is tudtam koncentrálni. Alice helyett is. Csupán az volt számomra a gond, hogy néha még engem is kizökkentett egy szélesebb hát és mámorító illat. Alex és Lucas rendszerint a közelünkben foglalta el hadiállásait.

Alice módfelett örült, mert így legalább el tudott kapni néhány lopott pillantást Lucastól, én pedig visszafogottan csodálhattam Alexet, ahogyan elfekszik a padon és elmerül a zenehallgatásban. Valamiért soha nem tűnt fel a tanároknak, hogy lapítanak vagy végigalusszák a tanórát. Na, meg persze éppen beesnek az óra elejére. A csengőszó épp csak végigvágott a terem falain belül, amikor lendült az ajtó és betoppant rajta a banda két tagja. Lucas tökéletes hanyagsággal vonult végig a padok között, Alex pedig a fején a fülhallgatójával közelített felénk.

A szívem azonnal szapora ritmust kezdett diktálni, ahogy megjelent a sárga falak között, s amint elfogyott a távolság, a dübörgés még jobban fokozódott. A szívem a torkomban lüktetett. Lucas egy szívdöglesztő mosolyt küldött Alice-nek, aki majd’ felnyüszített örömében; Alex szájára csak egy féloldalas görbület költözött, mikor találkozott a tekintetünk. Én viszont tökéletesen megszűntem létezni. Mindketten leültek az előttünk álló padba.

- Tudod, ilyenkor igazán visszamosolyoghatnál rá – suttogta a fülembe Alice, hirtelen kaptam a fejemet felé, ahogy eljutottak hozzám szavai. - Vagy legalább köszönhetnél neki.

- Alice – morogtam az orrom alatt, azonban tovább nem tudtunk duruzsolni, mert Ms. Larbaud torokköszörülése megakadályozott bennünket.

Alig bírtam figyelni az első három óra alatt, amíg az osztályfőnökünk felvázolta az utolsó tanévünk menetét. Vizsga hátán vizsga, szinte már láttam magam, ahogy a könyvtári könyveket bújom naphosszat, sötétedésig a kávézóban leszek, aztán még otthon is csak magolhatok. Már a gondolatba is belefáradtam, nemhogy még ezt végig is csináljam. Arról nem beszélve, hogy Alice fellépésein is szerettem volna ott lenni, de így mindez igen bonyolultnak tűnt.

Alice unottan könyökölt végig, néha elfojtott még egy ásítást is, de mikor megszólalt a harmadik szünetet jelző csengő, mindannyian megkönnyebbültünk. Még egyetlen órát kellett túlélnünk és mehettünk mindannyian a dolgunkra. A rövidnek bizonyult tíz perces pihenő elreppent a fejünk felett, meg sem éreztük a fellélegzést. Még arra sem volt érkezésem, hogy leugorjak a büfébe legalább egy szendvicset venni.

A gyomorkorgásomat szerencsére elnyomta Ms. Larbaud eszmefuttatása a jövőnket illetően, többször is kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy jól döntsünk a továbbtanulásunkról, válasszunk megfelelő egyetemet és ne vesztegesse el egyikünk sem a tehetségét. Ezt a részt sem Lucas, sem Alex, de még Alice sem bírta hallgatni. Mindhárman elterültek a padokban, és lehunyt szemmel hallgatták a tanárunk érveléseit.

Én alkalomadtán a jegyzeteimre pillantottam. Az elején még bőszen firkáltam minden fontos információt, de aztán elfogyott a lendületem. A második lap alján már csak szívecskéket fedeztem fel. Mindegyikbe ugyanazt a nevet rajzoltam.

- Jesszus! – csattantam fel, amikor leesett, nem az otthoni irka-firka füzetembe véstem bele ezeket az idiótaságokat.

- Mi az? – Alice is felkapta a fejét az asztallapról, ijedten nézett egyszer rám, egyszer pedig az egymáson pihenő kezeimre, amivel takargattam a füzetlapot.

- Semmi – szabadkoztam, képtelen lettem volna bevallani legjobb barátnőmnek az igazat – legalábbis addig, míg a srácok is a köreinkben tartózkodtak.

- Na~ - nyúzott vékony hangján, de nem adtam magam olyan könnyedén.

- Nem. Nincs semmi, Alice – ellenkeztem továbbra is.

- Úgyis tudom, hogy van valami, csak nem akarod megmondani – duzzogta.

Szinte örömkönnyekben törtem ki, mikor meghallottam az újabb végszót a hangszóróból, tudtuk, hogy holnap veszi kezdetét az igazi tanulás, ma még csak bemelegítettünk. Már aki. Engem ugyanúgy várt a kávézó, ahová délutáni műszakra is beosztottak, így esélyem sem volt még egy utolsó lazításra. Maximum annyi, míg hazabuszoztam, onnan pedig át a lattéba.

Lucas és Alex egyetlen szempillantás alatt robogott ki a teremből, még fel sem eszméltünk Alice-el, mikor ők már árkon-bokron túl voltak. Nagy sietve felmarkoltuk a táskáinkat és gyorsan utánuk iparkodtunk. Az iskola főbejáratánál szobroztak mind a hárman, Thomas is befutott a nap végére. De ahogy végignéztem a fiúkon, hirtelen rossz érzés fogott el. Alex dühödten meresztette szemeit Thomasra, aki teljes önelégültséggel vigyorgott rá. Lucas csak zsebre tett kézzel állt kettejük között, közömbösség uralta minden vonását.

- Mi történt, srácok? – futott hozzájuk Alice, mire mindhárman ráemelték szembogaraikat.

Alice