4. Valami véget ér, valami fáj...

* * * Alice POV * * *

Ketten maradtunk Lucassal. A kanapéra kuporodtam ismét, majd nem sokkal később landolt mellettem ő is. Kérdőn néztem fel a gitárosra, akinek íriszein egészen különös fény táncolt.

- Lucas? – suttogtam elveszve szembogaraiban, s abban a pillanatban, ahogy szám elhagyta nevét, ajkait éreztem meg ugyanott játszani, tenyerét tarkómra vezette, nehogy elhúzódjak tőle. Beleremegtem az érzésbe és hagytam magam sodródni a pillanat varázsával.

Félénken kissé, némiképp zavarodottan is, viszonoztam Lucas közeledését. Majd’ egy hónap telt el azóta, mióta utoljára megcsókolt, vagy csak egyáltalán egy gyors puszival lettem volna gazdagabb. Nem értettem, miért viselkedik most így, de nem akartam abbahagyni, mikor végre újra olyan közel érezhetem magamhoz, mint egy évvel ezelőtt.

Forró sóhajai táncot lejtettek az én lélegzetemmel, szinte kapkodta a számból a levegőt, s közben tenyerei apránként felfedező útra indultak testemen. Belebizseregtem a gyengédségbe. A felsőm lassanként siklott lejjebb a vállamnál, ahogyan a szoknyám alá is egyre többször bujtatta be ujjbegyeit. Összerezzentem a váratlan érzés pillanatában, de Lucas nem állt meg. Mintha mi sem történt volna, folytatta tovább, picit fölém magasodott, majd magabiztosan dőlve rám, a kanapéra fektetett. Újabb mély sóhaj szakadt fel belőlem.

- Lucas? – ziháltam csókunkba a nevét, de úgy tűnt, nem akarja meghallani a hangomat. – Lucas. Kérlek – motyogtam egyre inkább elbizonytalanodva.

- Cssh. Alice, cssh – nyögte a nyakamba, ahogy a melleimnél feljebb görgette a kicsiny felsőmet. – Hidd el, jó lesz – nyögött fel újfent.

- Lucas, várj – próbáltam eltolni magamtól, de gyenge jellememnek köszönhetően hasztalan volt minden küszködésem. – Lucas, kérlek.

- Cssh. Alice. Engedd el magad, jó lesz – lihegte vágytól fűtötten, s vadul gombolni kezdte a felsőmet, majd vette támadásba még melltartóval fedett domborulataimat.

Összerezzentem Lucas hevességétől, úgy éreztem, még nem készültem fel arra, hogy ez megtörténjen közöttünk. Nem itt és nem így vágytam rá, hogy az övé legyek testestül-lelkestül. Noha, kerültünk már hasonló helyzetbe, de akkor mindig önszántából megállt tevékenységei közepette, és rám való tekintettel abbahagyta. Azt mondta, hogy türelmesen megvárja, míg én akarom, hogy megtörténjen közöttünk a dolog.

Nem akartam elkapkodni, mert édesanyám példáját látva, nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, amit ő tett kamaszkorában. Mindig is erre kért, hogy legyek nála okosabb, bármennyire is boldog attól, hogy vagyok neki. Azt akartam, hogy bízzon bennem, és megfogadtam a tanácsát. De úgy látszott, Lucas felettébb hajthatatlan.

- Lucas, ne. Kérlek – ellenkeztem egyre kétségbeesettebb hangon, miközben megragadtam pólójának gallérját és feljebb toltam magamtól.

- Cssh. Alice – harapta meg a fülcimpámat, amitől csak még inkább eltántorodtam. – Jó lesz – nyögött fel újra.

- Nem szeretném, Lucas. Nem így – nyüszítettem fel könnyeimmel küszködve, kilátástalannak éreztem a helyzetet.

Lucas megdermedt a következő pillanatban és megemelte a fejét. A szemembe nézett. Csalódottan és kissé ingerülten méricskélte szembogaraival az arcomat, amiért visszautasítottam. Fújtatott egyet elégedetlenül, aztán fellökte magát és lemászott testemről. Hirtelen gombolni kezdtem a ruhámat, majd zavarodottan felültem én is. Kérdőn bámultam Lucasra, aki a nadrágját igazította a helyére, majd egy újabb nagy sóhajt kiengedve magából, felkelt mellőlem. Hátra sandított, s mintha mi sem történt volna, a garázsajtó fele indult.

- Lucas? – pihegtem alig hallhatóan, meredten bambulva a hátára.

- Hm – dünnyögte maga elé, arra nem véve a fáradtságot, hogy megforduljon és a szemembe nézett.

- Elmész? – kérdeztem halkan.

- Nincs tovább maradásom. A bandának annyi, így nekem sincs itt semmi keresnivalóm – jegyezte meg maga elé meredve.

- Mi lesz velünk, Lucas? – motyogtam, miközben kicsordult az első könnyem.

- Velünk? Mi lenne? – vont vállat könnyelműen.

- Úgy érted, hogy vége? – megremegett a hangom a kérdésem végén.

- Hm. Úgy tűnik – dünnyögte.

- Lucas – fakadtak ki könnyeim.

- Ég veled, Alice – intett egyet, majd újfent sarkon fordult és kisétált a garázsból.

Hirtelen kaptam a kezeimet a számhoz, képtelen voltam felfogni, ami velem történik. Lucas egyszerűen kisétált az életemből, azok után, hogy visszautasítottam, mert többre vágytam legbelül. Azt szerettem volna, ha minden tökéletes közöttünk és úgy történik meg a dolog.

Zokogva futottam Lucas után, hogy bocsánatot kérve tőle, folytassuk, ahol abbahagytuk. De ahogy az utcára léptem, a földbe gyökerezett a lábam. Lucas a közelebbi sarkon ácsingózott, másodmagával. Ott csüngött a nyakában az egyik rajongólány, amit az egykori banda gitárosa készséggel fogadott el és fikarcnyit sem tiltakozott ellene.

Nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam, hogy csak a képzeletem űz velem ócska tréfát, de hiába törölgettem meg újra és újra a szemeimet, nem akart köddé válni a kép előttem. Amit rémálomnak hittem, az maga volt a rideg valóság. Lucas elhagyott...

* * * Emily POV * * *

Amikor Alex a falnak tolt egy könnyed és magabiztos mozdulattal, szinte szoborrá dermedtem. Képtelen voltam felfogni, ami akkor és ott, abban a pillanatban történt velem. Forró ajkaival tapadt a számra, már-már követelőzően csókolt meg, a térdeim beleremegtek a mámorba, s hagytam magam úszni az árral. Viszonoztam. Ahogy tudtam és képes voltam rá.

Ellazította mindkét kezét és gyengéden a derekamra vezette hosszú karjait. Megkapaszkodtam a nyakában, mellkasom az övéhez préselődött, belefulladtam az érzésbe, amit kiváltott belőlem. A szemhéjaim ellazultak, mámoros állapotban csuktam le a szemeimet és élveztem a pillanatot. A szívem a torkomban lüktetett, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét.

Alex kisvártatva elszakadt ajkaimról, még egy utolsó parányi csókkal illette a számat, majd homlokával megtámasztotta a homlokomat. Enyhén szédülve lihegtem tőle milliméternyi távolságra, még mindig a korábbi varázslatban úszva. Nem tudtam megszólalni, de még levegőt venni sem.

- Emily? – sóhajtotta alig hallhatóan.

- Hm? – dünnyögtem csukott szemekkel.

- Jól vagy? – kérdezte még ugyanazzal a lágysággal.

- Azt. Azt hiszem – hebegtem.

- Hiszed? – formálta kissé vöröslő ajkakkal.

- Ühüm – bólogattam még mindig megrészegülve a történtektől. – Alex? – motyogtam az orrom alatt, hirtelen lesütve a szemeimet.

- Igen? Mit szeretnél, Emily?

- Miért? – Csupán ennyit tudtam kibökni.

- Mit miért? – elhúzódott tőlem kissé és mélyen a szemembe nézett.

- Ezt. A csók. Miért? – hebegtem döbbenten.

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen.

- Csak úgy? – kérdeztem legbelül rettegve mindenféle választól. – Megsajnáltál? – szólaltam meg egy mély sóhajommal késve, mikor szöget ütött belém ez a gondolat. – Azért csináltad? Mert megsajnáltál? Igaz? – Alex arca a másodperc tört része alatt vált könnyessé előttem, a számhoz emeltem a kezemet, ahogy fojtogatni kezdte a torkomat a zokogásom.

Alex először meglepődött a kérdésemet hallva, aztán ahogy egyre tovább meredt rám, szája sarkában parányi mosolyfoszlányt fedeztem fel. Féltem, hogy nem járok messze az igazságtól és Alex csupán csak egy jót szeretett volna szórakozni velem. Hirtelen szorítani kezdett a mellkasom, a könnyeim pedig lassacskán útnak is eredtek. Fájdalmasan.

- Miért sírsz? – simította jobb tenyerét az arcomra, amint rádöbbent, újabb zokogással töltött percek következhetnek. – Megbántottalak? – Hazug módon megráztam a fejemet, hiszen legbelül éppen ettől tartottam. – Nem úgy látom.

- Sajnálatból? – szipogtam könnyes hangjaim közepette.

- Nem – felelt néhány szívdobbanásommal később. – Nem sajnálatból tettem. Vagyis. Sajnálom, amit Tom művelt a bandával, de nem sajnálatból csókoltalak meg.

- Akkor miért? Miért csináltad? – motyogtam még mindig a sós nedvességet nyeldesve.

- Nem tudom. Egyszerűen úgy éreztem, ezt kell tennem. Meg akartalak nyugtatni.

- Meg. Megnyugtatni? – pihegtem.

- Igen.

Alex teljes tenyerét az arcomra simította és gyengédséggel telve cirógatta tovább a bőrömet. Apránként visszahajolt az arcomhoz, forró levegője cikázott az én sóhajaimmal, s a következő momentumban megéreztem puha ajkait az enyémeken landolni. Újra megcsókolt. Lágyan és érzékien, mintha az lenne az első csókunk. Ha a korábbit nem vesszük alapul, mikor egyszerűen letámadt, akkor ez pontosan az volt. Számomra mindenképp.

Mindig is arról álmodoztam, hogy az első csókomat életem szerelmétől fogom megkapni, de soha nem gondoltam volna, hogy ez éppen Alex lesz. A legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, talán odabent gondolatban meg is tettem, viszont a külvilág csak azt láthatta, hogy aléltan simulok Alexhez és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kövessem a játékban.

Talán, ha nem szólal meg a telefonom, akkor még tovább folytattuk volna az édes kényeztetést, de olyannyira kitartó volt a hívó fél, hogy a végén megadtam magam a hangos csilingelésnek. Amint megláttam Alice nevét villogni a kijelzőm, tudtam, hogy fontos dolog miatt hív, így elnézést kérve Alextől, a fülemhez emeltem a zajos kütyüt.

- Szia Alice! – szóltam bele a telefonba, de csak hangos szipogás köszöntött viszont. – Alice? Baj van? Történt valami? Bántott valaki? Alice?

- Hol. Hol. Vagy? – hüppögte két sírógörcs között.

- Még a próbaterem előtt. Mi történt, Alice? – A gyomrom görcsbe rándult, Alice nem egykönnyen fakad sírva, de ha valami igazán fáj neki, akkor ő sem bírja tartani magát. – Alice?

- E. Em. Emily.

- Merre vagy, Alice? – kérdeztem ezúttal én a hollétéről.

- Nál. Nálad. Az ajtó. Az ajtód előtt.

- Ne mozdulj! – fojtottam belé a további szavakat, még mielőtt bármit is mondhatott volna. – Azonnal ott vagyok.

Ezzel kinyomtam a telefont és Alexre néztem. Kérdőn meredt rám, szinte már vájkált a gondolataimban, mégis kit fogok választani a kritikus pillanatban. Nem tudtam volna Alice-t magára hagyni, bármit is kért volna cserébe tőlem Alex. Tudtam, hogy a barátnőm mellett a helyem, mert olyan dolog történt, ami nem tűrt halasztást.

- Mennem kell – motyogtam Alexre nézve. – Saj. Sajnálom, Alex.

- Muszáj? – fogott a csuklómra, amikor elléptem mellőle. – Maradj velem, Emily.

- Alice mellett a helyem. Szüksége van rám. – Fájt kimondanom a szavakat, de nem akartam hazudni Alexnek.

- Nekem is – visszalépett hozzám, teljes testtel fölém magasodott, beleszédültem a közelségébe. – Maradj velem, Emily.

- Nem lehet. Alice-nek szüksége van rám. Mellette a helyem. Sajnálom.

Lefejtettem Alex ujjait a csuklómról, és ólomsúlyú léptekkel elindultam haza. Nem láttam magam előtt a járdát, csak a könnyeimet, amik megállás nélkül potyogtak a szememből.