5. Hogyan tovább...?

* * * Alice POV * * *

Nem akartam hazamenni, mert tudtam, hogy akkor anya egyből faggatni kezd az állapotomról és minden másról is. Tudtam, hogy ha csak felhozom Lucas nevét akár csak említés szintjén, kiborul és örök szobafogságra ítél. Joggal. Hiszen az egyetlen dolog, amit kért tőlem mindig is, hogy vigyázzak a férfiakkal és ne kövessem ugyanazt a hibát, mint ő.

Nem volt más lehetőségem, egyedül Emily az, akire bármikor számíthatok. Reméltem, hogy a próbateremben történtek után nem rohant dolgozni és a munkába temetkezni, ezért inkább hazament és bezárkózott a szobájába. Rögvest felszálltam a buszra, magamban szipogva bámultam az elsuhanó házakat, majd Emily utcájához érve a harmadik háztömböt vettem célba, ahogy a lábam a járdát érintette.

Felcsengettem, de senki nem szólt bele a mikrofonba, így kénytelen voltam megvárni, míg valaki kijön a főbejáraton és úgy slisszolhatok fel Emily lakásához. Hosszú percek kellettek hozzá, hogy végre egy lakó kijöjjön, szinte elosontam a háta mögött és egyenest a lépcső felé szaladtam. Kopogtam és csengettem, de Emily nem nyitott ajtót.

Először megijedtem, annyira bezárkózott talán, hogy még ajtót sem hajlandó nyitni senkinek, de mikor picit sikerült megnyugodnom, jobbnak láttam a telefonért nyúlni. Alig láttam Emily számát, de a gyorshívónak hála könnyedén tudtam tárcsázni a hívószámot. Alig csörgött kettőt, mikor a legjobb barátnőm hangja köszöntött viszont. Kérnem sem kellett, azonnal felajánlotta, hogy hazarobog és mellettem lesz.

Lekuporodtam a szőnyegre, felhúztam a térdeimet és a lábaim közé fúrtam az arcomat, hogy oda rejtsem a további könnyeimet. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg Emily megérkezett, egyedül a puha érintése volt az, ami ki tudott rángatni a pillanatnyi fájdalmamból.

Remegő kezei gyengédséggel telve szorítottak vállaimra, majd közelebb fészkelte magát testemhez, és átölelt. Hevesen dübörgött a mellkasa, zihálását a nyakamban éreztem, ösztönösen szabadítottam ki a lábaimat és kapaszkodtam meg Emily nyakában. Ha nem lett volna akkor mellettem, biztosan összetörök legbelül.

Nagy nehézségek árán sikerül lábra állnom, de a térdeim még mindig csak remegtek, Emily a derekamra fogott és ügyes mozdulatokkal betessékelt a lakásába, egészen az étkezőnek kinevezett kicsiny helyiségig battyogtunk, aztán vigyázva lenyomott a keskeny padra és már perdült is tovább.

Hallottam, ahogy csörömpöl a csészével, majd a vízforralót is beindítja, s kisvártatva megéreztem a gőzölgő tea illatát, ami a kannából terjengett szelíden. A blézerem ujjának segítségével letörölgettem az arcomat, de a következő másodpercben puha anyag ért az arccsontomhoz, és Emily igyekezett bőszen felszárítgatni a sós nedvességet a bőrömről, majd mellém kuporodott és újfent magához húzott.

- Szeretnéd elmondani? – suttogta fülembe, miközben parányi érintésekkel árasztotta el tincseimet.

- Ühm – ráztam a fejemet Emily nyakába temetett arccal, még képtelen lettem volna mesélni a történtekről.

- Rendben – szorított még erősebben magához.

- Köszönöm.

De Emily már nem mondott semmit. Halkan csitítgatott és simogatott, teljes megértéssel telve vigasztalt. Egyedül a zokogásom hangjai verődtek vissza a falakról, meg olykor Emily suttogása, ahogy nyugtató szavait intézte hozzám. Nem tudtam, hogy valaha képes leszek-e újra talpra állni, de ott Emily karjaiban úgy hittem, talán még ráérek ezen gondolkodni, először jó lenne csak simán megnyugodni.

Emily lassan ringatni kezdett a karjaiban, a szemhéjaim fokozatosan elnehezültek a törődéstől, s már csak arra lettem figyelmes, hogy a másik szoba felé araszolunk parányi léptekkel. Emily óvatosan leültetett a vendégágyra, majd el is fektetett két nagyobb pislogásom közepette, aztán egy homlokra nyomott puszi után puha anyaggal takarta be didergő testemet. Még láttam az árnyékát, ahogy perdül-fordul, és visszasiet egy csésze teával, majd az ágy lábához kuporodott.

A combjaira fektetett egy vaskos tankönyvet és belemerült a sorokba. Félálomban eleresztettem egy mosolyt felé, s már nem is emlékszem semmi másra, csak Emily édeskés parfümjére, ami bársonyos paplanként borul rám.

* * * Emily POV * * *

Ahogy a francia történelem mély bugyraiba vetettem magam, miközben Alice az ágyban szuszogott, a holnapunkon kezdtem morfondírozni. Minden annyira könnyűnek és egyszerűnek tűnt a mai délutánig. Hiszen minden napunkat a srácokkal és a bandával töltöttük. Délelőtt a suliban voltunk, aztán ők elmentek próbálni, én pedig a kávézóba mentem dolgozni. Amikor pedig épp nem voltam beosztva, akkor én is velük tölthettem néhány boldog órát. Azonban most minden megváltozott. A feje tetejére állt a világunk és fogalmam sem volt róla, hogy leszek képes Alice-t lábra állítani.

A hosszú mélázásomból a telefonom ütemes rezgése szakított ki. A kicsiny kijelzőn Alex neve villogott, ám mielőtt még a fülemhez emelhettem volna a zajos kütyüt, megszakította a vonalat. Alice-re pillantottam, akinek végre sikerült megnyugodnia valamelyest és édesen szendergett az ágyban. Lábujjhegyen kilopództam az előtérbe, belebújtam egy melegebb pulcsiba és az ajtóhoz osontam.

Magam sem értettem, hogy miért, de azt reméltem, hogy azért telefonált Alex, mert odakint ácsorog a folyosón. Ahogy kinyitottam a térelválasztót, rá kellett jönnöm, hogy nem csalt a megérzésem. Alex várakozott odakint. Nagyot nyeltem és kijjebb léptem a közlekedőre, az ajtófélfának dőltem jobb oldalammal.

- Szia, Emily – köszöntött halkan.

- Szia. Alex – hebegtem pironkodva. – Hát te?

- Zavarok? – nézett a hátam mögé, végigvezette pillantását a résnyire tárt ajtón.

- Hm. Alice. Alice itt van. Nálam – motyogtam.

- Hogy’ van? – biccentette oldalra a fejét érdeklődvén.

- Nagyon kiborult, de most legalább alszik.

- Értem – sóhajtott fel nehézkesen.

- Miért jöttél, Alex? – tuszkoltam le egy újabb gombócot a nyelőcsövemen.

- Én? Mármint, hogy én? – kapott tarkójához, zavarában vakargatni kezdte.

- Ühüm – bólogattam aprókat, ahogy engem is lassanként elöntött a halványpír.

- Elég furcsa volt az elválásunk – bukott ki belőle kisvártatva, mélyen a szemembe nézett.

- Furcsa – pihegtem elhaló hangon, elkapva a pillantásomat Alexről.

Képtelen voltam tovább a szemébe nézni, megbénított a varázsa, újra és újra felrémlett bennem a korábbi csókunk. Mielőtt még Alice telefonált volna. Alex leküzdötte a parányi távolságot kettőnk között, jobb karját a derekamra csúsztatta. Várt. Fogalmam sem volt róla, hogy mire, de várt. Aztán apránként megtörte a jeget, és közelebb hajolt az arcomhoz.

Szinte alig érintette ajkaival a számat, mégis áram száguldott végig rajtam abban a másodpercben. Viszonoztam. Önkéntelenül csókoltam vissza. Szinte megszűntem létezni Alex közelségétől, s mire felfogtam igazán, mi is zajlik körülöttem, Alex elhajolt tőlem, s a kezét is elvette a derekamról. Még egy törődő puszit nyomott a homlokomra, majd hátrált két lépést.

- Azért még meg fogsz ismerni a suliban? – tettem fel bátortalanul néhány némasággal töltött pár perc után.

- Mire gondolsz, Emily? – döntötte oldalra a fejét.

- Tudod jól. Többé már nincs banda, nincs közös programunk, nem lesz, ami okot adjon rá – mormoltam lehajtott fejjel.

- Átiratkoztam egy másik suliba. Pontosabban szólva, a szüleim írattak át, mert úgy gondolják, hogy itt kissé lemaradtam a tanulásban a zenekar miatt.

- Oh – nyeltem egy nagyot, ahogy tudatosultak bennem Alex szavai. – Értem.

- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled – vallott színt alig hallhatóan.

- Értem – elfogott a sírás a következő szívdobbanásomkor, hirtelen szorítani kezdett a mellkasom.

- Szia, Emily. – Kaptam még egy puszit az arcomra, majd sarkon fordult és elsétált a folyosó végéig.

- Ég. Veled.

A hátát mustrálva pityeregtem búcsúszavaimat, majd megkerestem a kilincset és belöktem az ajtót. Egyenesen a vendégszobába iparkodtam, majd a szuszogó Alice mellé kucorodtam zokogva. Megkapaszkodtam a derekában, a lapockáiba fúrtam az arcomat, oda rejtve minden könnyemet.