6. Egy új kezdet

* * * Alice POV * * *

Mikor megéreztem Emily karjait a derekam köré fonódni, hirtelen meglepődtem. Éreztem, ahogy elázik a pólóm, és hallottam Emily halk szipogását. Nem foglalkoztam a nedvességgel, addig abban a pózban maradtam, míg Emily megnyugszik. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott, míg álomba sírta magát, de nem is érdekelt túlzottan. Csak az, hogy elapadjanak a könnyei.

Másnap reggel egyedül ébredtem fel, Emily nem volt már mellettem. Az órámra néztem. Tudtam, hogy ha most nem mászok ki az ágyból, akkor sosem érünk be a suliba, arról nem beszélve, hogy egy halom nem fogadott hívás és olvasatlan üzenet villogott a telefonom kijelzőjén. Mindegyik anyától. Fel kellett volna hívnom előző este, de képtelen voltam megmondani neki az igazat akkor.

Miután kiütöttem az összes üzenetet és hívásokat, persze azonnal a fülemhez emeltem a telefont és beszámoltam anyának a történtekről. Egy alapos fejmosással természetesen rögvest gazdagabb lettem, de azért igyekezett megértő anyaként viselkedni velem. Ahogy azt mindig is tette. Miután ígéretet tettem neki, hogy rendben leszünk Emilyvel, ruhát is kérek kölcsön tőle, így végre letettük a telefont. Már csak Emilyt kellett meggyőznöm, hogy beleegyezett anya is az ittlétembe.

Az orromat mennyei illatok csapták meg, ahogy előmerészkedtem a szobából, s ahogy az várható volt, Emily a kicsiny konyhában serénykedett megállás nélkül. Készített két nagy bögre teát, és hozzá ínycsiklandozó reggelit. Szinte azonnal összefutott a számban a nyál, ahogy egyre többet szippantottam ezekből az aromákból. Mosolyogva lopóztam Emily mögé, majd átkulcsolva a derekát, az államat megpihentettem a bal vállán. Halkan felkuncogott.

- Felébredtél? – sandított oldalra egy széles mosoly kíséretében.

- Ahogy látom, te is – nyomtam egy nagy puszit arcára. – Mi finomat készítesz? – kíváncsiskodtam.

- Gyümölcsös zöld teát és egy kis vajas pirítóst. Csak nem megéheztél? – humorizált játékosan.

- Azért kapok belőle?

- Ha segítesz megteríteni, akkor talán kaphatsz a pirítósból – kacsintott egyet, nagyot nevetve.

- Máris!

Ezzel elengedtem a derekát, és gyorsan megterítettem a reggelihez. Alig vártam, hogy végre megkóstoljam Emily főztjét, még ha az, csak egy egyszerű vajas pirítós volt. Nagyon ritkán élvezhettem ezt a tulajdonságát, általában nálam lebzseltünk, mikor Emily épp nem a kávézóban dolgozott az iskola után.

Emily mosolyogva kuporodott le velem szemben, majd egy parányi biccentés után a szájához emelte a csészét, amiben én is követtem. Összeérintettük bögréinket, majd az első hörpintés után falatozni kezdtük az ízletes kenyeret és a gyümölcsös ízű lekvárt. Képes lettem volna felfalni mindent, amit Emily elém pakolt, de szerencsére a két szeleten kívül már csak egy alma került elém.

Miután belakmároztunk, szép szemekkel és széles mosolyokkal megkértem Emilyt, hogy kölcsönözzön mára nekem egy uniformist, amiben szerencsém volt. Legjobb barátnőm készséggel áll rendelkezésemre és adott saját készletéből egy egyenruhát. Mivel nagyjából egyforma alakunk volt, így nem kellett bajlódnom a méretekkel, könnyen magamra öltöttem Emily ruháit. Áradt az anyagból Emily finom illata, hosszan belélegeztem az aromát, amitől Emilynek mosolyognia kellett. Felkaptuk a táskáinkat, Emily bezárta a lakását, aztán a lépcsőház felé vettük az irányt.

Idegesen pakoltam a lábaimat egymás után, fogalmam sem volt róla, mi vár ránk a mai nap. Hiszen a banda nincs többé, nem lesz újabb dal, nem lesz újabb találkozás. Hirtelen szorítani kezdett a mellkasom, ahogy felrémlett bennem a tegnapi nap és ahogyan Lucas viselkedett velem. Az iskola bejáratához érve lecövekeltem, Emily azonnal rám nézett.

- Baj van? – rebegtette aggódóan hosszú pilláit.

- Nem – sóhajtottam. – Vagyis... nem tudom. Olyan... olyan furcsa. Furcsa érzésem van.

- Furcsa? – kérdezett vissza. – A banda miatt? – bólintottam. – Ne aggódj. Minden rendben lesz, Alice. Gyere, menjünk inkább órára. – Ezzel lassan terelgetni kezdett befelé.

* * * Emily POV * * *

Ahogy Alice-el lépdeltem az iskola folyosóján, eszembe jutottak Alex utolsó szavai. Összeszorult a mellkasom. Ösztönösen keresni kezdtem Alexet és Lucast, egyiküket persze rögvest meg is találtam. A hátsó termek egyikénél ácsingózott, kellemesen udvarolva az iskolatársunknak. Alice legnagyobb fájdalmára. Éreztem a szenvedéseit, pontosan tudtam, mit kell átélnie ezekben a percekben.

- Alex itt van? – szakított ki merengésemből Alice vékony hangja.

- Hah? Mit kérdeztél? – pilláztam nagyokat.

- Alex? Nem láttam ma még. Itt van? – forgatta a fejét utána kutatva.

- Öhm. Ja... hogy ő... – hebegtem teljes zavarban úszva.

- Emily? – fordult velem szembe Alice.

- Elment – dünnyögtem lehajtott fejjel.

- Hah? Hogyan? – nyelt egy nagyot Alice, a vállaimra szorított, mire lassan felemeltem a fejemet és könnyes szemmel Alice-re néztem.

- Alex... elment... Átiratkozott egy másik suliba – motyogtam könnyeimet nyeldesve.

- Miért? – Alice-t is megdöbbentették a szavaim, hirtelen szólni sem tudott.

- Mert feloszlott a banda – küszködtem a könnyeimmel.

- Sajnálom, Emily. – Alice elvette a kezeit a vállaimról és magához ölelt.

- Nem te tehetsz róla – dünnyögtem Alice vállgödrébe hajtott fejjel, miközben átkaroltam karcsú derekát.

Majdnem a csengőszóig ölelkeztünk így Alice-el, mire lassanként végre sikerült ellazítanom a karjaimat és elengedtem Alice testét. Vettem egy nagy levegőt, majd egy erőltetett mosollyal egybekötve az osztálytermünk felé biccentettem. Alice is bólintott egy egészen aprót és célba vettük a teremajtót. Kedvetlenül léptünk be a helyiségbe, aztán céloztuk is be egyenesen a szokásos padunkat.

Szótlanul kuporodtam le a székembe, és magam elé húztam a jegyzetfüzetemet. Kinyitottam egy tetszőleges oldalon, elővettem a tollamat és firkálni kezdtem a lapra. Nem is gondolkodtam azon, mit rajzolgatok a füzetembe, csak húztam egymás mellé és után a vonalakat. Elmerengésemből egy kisebb koppanás és egy fűszeres illatfelleg rángatott ki. A tulajdonosára néztem.

- Szia, Emily – köszöntött egy széles mosollyal egybekötve. – Mi újság, Alice? – fordult a padtársam mellé.

- Szia – dünnyögtem csalódottságról árulkodva. – Szia Kentin – néztem a betoppanó osztálytársunkra.

- Na? Mi a baj, Emily? Csak nem bántott valaki? – kérdezősködött.

- Jó reggelt, Kentin – szólalt meg Alice is, az ő hangjából is áradt a keserűsége. – Hogy’ vagy?

- Baj van, lányok? – Kentin korábbi mosolya, amivel minket igyekezett köszönteni, hirtelen hagyott alább. – Történt valami, igaz?

- Hagyjuk – sóhajtotta Alice, ahogy hátra dőlt a székében, összefonta karjait a mellkasa előtt és alsó ajkát harapdálta.

- Remélem, azért elmesélitek majd, mi nyomja a lelketeket. – Kentin vett egy nagy levegőt, mindkettőnk kézfejét óvatosan megcirógatta, aztán visszafordult a tábla felé, mikor meghallotta az ajtó csukódását.

Nem volt kedvem egyik órához sem, ráadásul éreztem, hogy Miss Larbaud azonnal észreveszi, hogy nincs minden rendben velem. Akkor pedig mindent el kell neki mondanom, az érzéseimet is beleértve. De azokról egyedül csak Alice tudott mindig is. Még Alexnek sem mertem bevallani, pedig ha bevallom őket, akkor lehet, hogy mégsem iratkozik át abba a másik suliba.

Miss Larbaud hangja kettéfűrészelte mindenki álombuborékját, ami a feje körül lebegett, s kénytelenek voltunk mindannyian felkészülni a hátralévő napoknak és tananyagoknak. Természetesen az óra megkezdése után lendült ismét az ajtó, és betoppant a mindig késő párosunk. Az utolsó padhoz ballagtak, mintha nem vette volna kezdetét az óra, aztán nemes egyszerűséggel levágódtak a székekre. A magasabbik, világosszürke hajúval összeakadt a tekintetünk, ahogy hátrafordultam egy vétlen másodpercben.